4. Dave

Kedves Olvasók!

Sajnálom, hogy ennyit késtem. Őszintén. Az okokat leírtam, így nem rabolnám az időtöket.:) Következő rész valószínűleg szombaton lesz, ugyanis holnap gólyatáborba megyek. Remélem szorítotok értem, nagyon félek!:D
Köszönöm a kommenteket, nagyon hálás vagyok értük!<33
A részről csak annyit, hogy ezt a részt igazán magaménak érzem. Igaz, hogy rövid, de sok minden kiderül Elena életéből.:)
Jó olvasást hozzá!:)

Ölel titeket,

Odett

~

4. Dave

Szitkozódva nyitottam ki a szemem és tapogattam a telefonom után. A Green Day csengőhangom fokozatosan törte ketté a szobában lapuló csendet. Austin nem volt mellettem. Egyrészt megnyugtatott hogy nem miattam kel fel, másrészt kicsit aggasztott, hogy egyedül ébredtem. Miután megtaláltam a telefonom, hunyorogva olvastam le legjobb barátnőm nevét.
- Igen? - szóltam bele fáradtan.
- Felkeltettelek? - kérdezett vissza vidám hangon Chloe.
- Aha - motyogtam.
- Elena tudod te mennyi az idő? - kérdezte hisztérikusan. - Mit csináltál te este?!
Ha te azt tudnád. - mosolyogtam magamban. Igen, most ért el a tudatomig, hogy Austin Mahone-nal aludtam. De valószínűleg ha ezt benyögtem volna, már nem maradt volna dobhártyám. Chloe hatalmas fanja Austin-nak.
- Mennyi az idő? - zavarodottan kerestem egy órát a szobában. Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőóra fél egyet mutatott. Jézus.
- Fél egy - mondta szigorúan, majd hangja csalódottá váltott át. - Elena...
- Igen?
- Le kell mondanunk a mai találkozónkat - milyen találkozó? Miről beszél? - Haragszol?
Tekintve, hogy semmire sem emlékszem, hogy beszéltünk-e meg találkozót, nem haragudtam, természetesen. - Dehogyis.
- Akkor jó - hangja megkönnyebbült lett. - Csak tudod az időjárás miatt anya nem akar felhozni. Azt mondja nem kockáztat.
- Mi van az időjárással? - nagy nehezen kiszálltam a meleg és kényelmes ágyból. Amint lábam földet ért a hideg talajon, lábaim egyből visszamásztak volna. De én kitartóan az ablakhoz lépkedtem és elhúztam a sötétítőt. A szám tátva maradt, csoda, hogy a telefon a kezemben maradt. Kint ítéletidő volt. És nem is túlzok. A fákat erősen csavarta a szél, az utakon folyt a nem kis mennyiségű víz. Helló nyár, sok szeretettel köszöntelek.
- Ítéletidő van.
- Már rájöttem - nyögtem.
- Le kell tennem - mondta szomorúan. - De ma még hívlak és mindent elmesélsz, világos vagyok?
- Igen - mondtam nevetve.
- Hogy hagyhattál itt ezekkel az idiótákkal? - nem láttam, de tudtam, hogy fintorog. - Annyira hiányzol.
- Te is nekem, de hamarosan találkozunk - ígértem meg.
- Rendben, muszáj letennem, anya már ordít - a háttérben tényleg Mrs. Bernae hangját véltem felfedezni. - Puszillak.
Belecuppogott a telefonba, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, letetette.
Gondoltam ideje lemenni, így a nappali felé vettem az irányt. A fiúk Spongyabob kalandjait nézték szájtátva. Inkább nem mondok semmit.
- Sziasztok - köszöntem.
- Csipkerózsika - fordult felém Alex. Csak nem rám szentelte a figyelmét? Ölelésre tárta a karját én pedig készségesen bújtam oda hozzá. - Milyen éjszakád volt?
Hirtelen nem tudtam mit mondjak neki. Austin elmondta? Vagy nem? Ez csak egy szimpla kérdés? Jézusom.
- Ööö... jó - mondtam pár perc habozás után.
- Pokoli vihar volt odakint, már arra gondoltam, átmegyek hozzád - ezek szerint nem mondta el neki. Elvigyorodtam. Vajon ha tényleg így van, hogyan reagál arra, hogy senki sincs az ágyban?
- Majd következőnek - kacsintottam rá.
- Szerintem ma is ilyen pokoli vihar lesz - mondta vészjóslóan. - Minden híradó erről beszél. Egyébként reggeli a hűtőben.
A korgó gyomrom jelezte, hogy ideje lenne már valami táplálék után nézni, így nem is tiltakoztam a reggeli iránt. Kiszökdeltem a konyhába és kinyitottam a hűtőt. Valami szendvicsre vagy müzlire vártam, de ehelyett kellemes csalódás ért, mikor megláttam a rántottát. Vigyorogva kivettem, majd villát és kenyeret kivéve leültem a székre és falatozni kezdtem. Pár perc után Austin jött be a konyhába.
- Na milyen? - kérdezte, miután pár percig csak bámult. Utáltam, ha evés közben néznek és már ráakartam szólni, de szerencsére közbeszólt.
- Hát...egész jó - mondtam bólogatva -, bár kicsit megégett az alja és találtam benne néhány tojáshéjdarabot.
- Ne nézz rám, Alex törte a tojást! - tette fel védekezően mindkét kezét, mire elnevettem magam.
- Gyerekek anyáék ma nem jönnek haza - ugrott be a konyhába Alex, mire elejtettem a villámat. - Mekkora balfasz vagy!
- Hagyjál - fontam össze durcásan a mellem előtt a kezeimet, mire odajött és nyomott egy puszit a fejemre. Eközben Austin nagyon bámult. De nem az arcomat vagy valamit. Mind a két szeme a melleimre tapadt.
- Khm... - köhintettem aprót, hátha észreveszi magát. De nem vette. Inkább felálltam.
- Nem kéred? - kérdezte Austin.
- Nem - vágtam rá, majd Alex-re néztem. - Akkor anyukádék ma sem jönnek haza?
- Nem - vigyorgott, mire megforgattam a szemem. Még egy nap amit velük kell töltenem...
- Megyek felöltözök - mondtam tájékoztatásképpen, mire Alex és Austin azonnal felkapta a fejét és egyszerre szólaltak meg:
- Megyek segítek!
- Nem. Én segítek!
- Nem, mert én!
Nem foglalkozva a kis vitájukkal kikerültem a veszekedő párt és nyugodtan felsétáltam a szobámba. A biztonság kedvéért bezártam kulccsal az ajtóm és még meg is rángattam, hogy kinyílik-e. Nem nyílt, így nyugodtan kezdtem el öltözni. Mivel úgysem mentünk sehová, kényelmes cuccokba öltöztem. Melegítőnadrág, kinyújtott póló.
Gondoltam lemegyek, megnézem mit csinál a két fiú. Ugyanúgy vitatkoztak, ahogy ott hagytam őket.
- Fiúk, elég! - ripakodtam rájuk.
- Elena, fel is öltöztél? - kérdezte Alex lebiggyesztett ajkakkal.
- Fel - mondtam. - És amúgy sem segíthettetek volna, tehát vitátok alaptalan volt.
- De... - kezdett volna bele Austin, de csengettek.
- Ki az ilyen időben? Jézusom... - sápadt el Alex.
- Te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte Austin.
- Ez egy gyilkos - ordította Alex és beszaladt. Elbújt a kanapé mögé. Majd Austin is így tett.
- Fiúk, ne már - toporzékoltam. - Nem lehettek ilyen gyerekesek!
- Nyisd ki akkor - mondta Alex.
- Ki is nyitom - mondtam határozottan, és az ajtó felé lépkedtem. Határozottságom egyből elszállt, mikor odaértem. A horrorfilmek megtették a hatásukat. Éljen. Még egy csengetés, egy hosszabb.
Összeszorított fogakkal nyúltam a kilincshez és fordítottam el a kulcsot. Majd lenyomtam és...
- Már azt hittem nem engedtek be, rohadt idő van odakint - jött be egy magas srác a földet bámulva, aztán felemelte a fejét és meglátott. - Ó, szia, te ki vagy?
Elég gyanúsan méregetett, rólam nem is beszélve.
- Te ki vagy? - kérdeztem nyomatékosan.
- Nem, nem. Te ki vagy? - kérdezte és egymással szemben álltunk. Talán elég sokáig elhúzódhatott volna a 'Te ki vagy?' játék, ha Austin nem lép közbe.
- Daveee - ordította és ráugrott - ezek szerint - Dave-re.
- Kölyök - nevetett. - Ne már!
Egy mozdulattal lökte le magáról Austin-t és belebokszolt a vállába. Majd megint rám emelte a tekintetét. - Inkább mondd meg, hogy ki ez az idegesítő kis csaj!
- Idegesítő? - vontam fel a szemem és csípőre tettem a kezem.
- Igen - mondta lazán. - Ha Austin nem jön ki, még most is ezt játszanánk.
- Talán meg kellett volna mondanod a neved - érveltem.
- Inkább neked. Te is meglepődnél, ha egy olyan csaj nyitna ajtót egy olyan helyen ahová gyakran jársz, akit nem is ismersz!
- Te is meglepődnél, ha a fiúk egy 'Úristen itt egy gyilkos' kiáltással bebújnának a kanapé mögé és rád maradna, hogy nyisd ki egy olyan lakásban az ajtót, amit nem is ismersz!
Dave pár percig emésztette a történéseket, majd megvonta a vállát.
- Oké te nyertél. Dave vagyok - nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
- Elena - mosolyogtam rá. - Egy ideig Alex-éknél lakok.
- Miért? - kérdezte meglepődve.
- Mert...mert...
- Az apukája elvonóra került és nem maradt olyan, aki vigyázna rá - jött ki Alex is és átkarolta a derekam. Jól esett, hogy kimondta helyettem azt, amit nem akartam. Meg az is, hogy átölelt. Jaj.
- Értem - komorodott el.
- Kérsz üdítőt? - kérdeztem kedvesen, mire nemlegesen megrázta a fejét. Mindenki beült a nappaliba. Alex és Austin a kanapén baromkodott, Dave a fotelben ücsörgött, nekem pedig maradt a föld. Hát persze, mit is vártam?
- És Elena, mesélj magadról - mondta hirtelen Dave, mire meghűlt bennem a vér. Sosem voltam az a magamról beszélős fajta.
- Igen, szeretnénk jobban megismerni - na ez a téma már a fiúkat is érdekelte. Nyeltem egy nagyot.
- Muszáj? - kérdeztem.
- Muszáj - szögezte le Austin.
- Hát okééé - nyújtottam el az utolsó magánhangzót és belekezdtem a tündérmesének egyáltalán nem mondható mesémbe. - Mivel kezdjem?
- Mi lett anyukáddal? - kérdezte Alex. Ez az, vágjunk a közepébe és elevenítsünk fel minden rossz dolgot, amit Elena nagy nehezen elfelejtett.
- 10 éves voltam, mikor apa elmondta, hogy elhagyott. Kanadába költözött egy másik férfi miatt. Most már új családja van, boldog, a mi életünket pedig tönkretette.
- Hogy érted? - kapcsolódott be Dave.
- Miután elment, apa inni kezdett. Durván. Minden bánatát ebbe fojtotta. Hiába próbáltam lebeszélni róla, nem hatott semmit. Aztán a dolgok durvább lettek. Minden egyes nap részegen jött haza. Ha valami rosszat szóltam, megütött. Nem érdekelte, hogy ki vagyok. Egy rossz szó, egy pofon... - vennem kellett egy nagy levegőt, nehogy elsírjam magam. Régi, ismerős, kedves érzés. Köszöntelek. - Aztán durvult. Takargatnom kellett mindenki elől a sebeimet. Rosszabb lett a tanulmányi eredményem, nem maradtak barátaim. Depressziós lettem. És... Vagdosni kezdtem magam.
Mindhárman kikerekedett szemekkel néztek rám. Válaszul felmutattam mindkét csuklómat, melyet hegek díszítettek.
- Akkor már nem találtam menedéket. Sokszor gondolkoztam az öngyilkosságon. Egy élő zombi lettem, aki egész éjjel sírt, felkelt, elment iskolába, túlélt, hazajött, összeveszett az apjával, mire az megütötte, majd a lány zokogva borult az ágyára. Monoton napjaim voltak. Mindenki azt hitte jól vagyok. Mosolyogtam, megtanultam színészkedni. Bárki kérdezte, kapásból vágtam rá, hogy 'jól vagyok'. Senki nem hallotta meg a csendes sikolyaimat. Csak egy valaki. Megismerkedtem egy lánnyal. Chloe. Ő lett a legjobb barátnőm. Mindig leállított, ha valamit tenni akartam. Ha írtam neki, 10 perc és ott volt mellettem. Attól a naptól kezdve, hogy megismertem, jobb lett az életem. Feltornáztam a jegyeimet, abbahagytam a vagdosást és nem gondoltam soha többé erre. Elakartam felejteni mindent. Aztán apa elmondta, hogy elvonóra megy. A beleegyezésemet kérte. Természetesen beleegyeztem. És most itt vagyok...
Könnyeim mögül néztem rá a három fiúra. Három megdöbbent fiúra. Sebtében letöröltem a könnyeim. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. Utálom, ha gyengének néznek.
- Elena - suttogta Austin.
Próbáltam mosolyogni, de könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Ennyi volt. Azt, amit már régóta titkoltam, most kiadtam. Mindent.
Aztán váratlan dolog történt. Dave rám nézett és habozás nélkül ölelt át. Zokogva a vállába fúrtam a fejem, mire megnyugtatóan simogatta a hátam.
- Ugyanezeken mentem keresztül - suttogta. - Bármi van, itt vagyok, oké?