Hírek

Sziasztok! :)

Nem résszel jövök, de ezt már megszokhattátok. A helyzet az, hogy sikerült lebetegednem és kisebb balhé alakult ki köztem és egy nem kívánt személy között. Ezek minden pillanatomat tönkreteszik, nem beszélve a kedvemről. Letargikus részt nem akarok írni, mert a következő részt nem olyanra terveztem...:)
Rész még ezen a héten biztos lesz, hétvégén pedig felkerül a következő, magyarul ezen a héten dupla rész várható, kárpótlásul.:) Nem tudom, van-e még valaki, aki olvassa, de mindenkit megszeretnék kérni, hogy hagyjon lent egy kommentet, hogy folytassam-e a blogot. Mert tervezem a szüneteltetést, de ha van, aki olvassa, akkor nem hagyom abba!:)

Millió bocsánat és ugyanennyi ölelés, 

Odett

7. Ebből hogy mászok ki?

Drága, türelmes Olvasóim! 

Mit mondhatnék? Ég az arcomról a bőr, amiért szombatra ígértem a részt, és most vasárnap este van. A helyzet az, hogy kemény a sulim és muszáj voltam tanulni a földrajz dolgozatomra. 44 ország fővárosát tudom, tudom hol helyezkednek el, tudom mik a főbb nevezetességei és kezd egy kicsit elegem lenni, hogy már mindenhol földrajzot látok.:'D 

Gondolkodtam azon, hogy végleg bezárok, de nincs szívem abbahagyni, már csak azért a kevés olvasóért sem, aki még olvassa...:)

Nos, a rész... Hát elég rövid lett, de annál tartalmasabb.:) Remélem tetszeni fog!

Következő rész...Nos, nem ígérgetek. Az lesz a legtisztább, hogyha az oldalsávba kiírom, mikor várható.:) 

Remélem nektek nem ilyen borzalmas az iskolakezdés, és kitartás, már mindjárt nyári szünet!:D 

Jó olvasást, hatalmas ölelés, 

Odett

7. How to climb out of this?

Az elvonó kapuja előtt toporogtam. A hátam mögött Austin és Alex veszekedett, hogy ki jöjjön be velem, de engem valahogy hidegen hagyott. Féltem. A bőröm reszketett, kicsit lehűlt az idő, bár szerintem inkább az izgalom okozta a reszketést. Chloe mellettem állt és bátorítóan megszorította a kezemet.
- Mehetünk? - kérdezte Dave, hangja együtt érzően csengett.
Aprót bólintottam és határozottságot sugallva beléptem a kapun. A főbejárati ajtót belökve egy nappali szerű terembe érkeztem, fotelekkel és kanapékkal. Az ülőhelyeken beesett arcú emberek csevegtek vidáman. A hely kellemes volt, aki ide belépett csak onnan tudta, hol is jár valójában, hogy a bejárat felett nagy táblán volt kiírva az elvonó neve.
A recepcióhoz lépve megköszörültem a torkom. A pult mögött vastagkeretű, négyzet alakú szemüveges nő állt és fürkészően nézte a betegeket.
- Jó napot,  George McDonnough-ot keresem - mondtam halkan.
- Egy pillanat - keresgélt a papírjai között, majd mikor megtalálta a keresett személy, elmosolyodott. - George éppen csoportos kibeszélésen van, esetleg visszatudnak jönni később?
Hátranéztem a többiekre. Mosolyogtak, de tudtam, hogy nem szívesen hagynák ki a bulit.
- Ömm - kezdtem megilletődve. - Nem lehetne megoldani, hogy most találkozzak vele?
A nő megértően mosolygott. - Meglátom, mit tehetek.
Hátraléptem a többiekhez, akik kíváncsian fordultak felém.
- Na? - kérdezte Alex.
- Mindjárt - suttogtam.
A nő visszajött én pedig visszaléptem a pult elé. Tenyereimmel támaszkodtam, tudtam, hogy elájulnék, ha nem kapaszkodnék valamiben.
- 10 perc múlva jön, megvárják a hallban? - kérdezte.
- Persze - halványan rámosolyogtam és megköszöntem a segítségét. Leültünk a várakozóknak szánt kanapéra és feszülten vártam. Mellettünk egy nő magazint lapogatott, láthatóan teljesen nyugodtan, úgy, mintha már hozzá lenne szokva ehhez az egészhez.
10 perc elteltével a hallban egy csapat tűnt fel. A nő felpattant és odasietett. Egy férfi lépett ki a tömegből, elmosolyodott és szájon csókolta a nőt. Elmosolyodtam, s eközben szemeim apát keresték. Ő csalódottan nézett körül, majd szemei megtaláltak. Arcán többféle érzelem tükröződött. A kezdeti meglepődöttséget felváltotta a meghatottság, majd a boldogság. Öles léptekkel közeledett felém. Eközben már én is felálltam. Elém ért és szorosan karjaiba zárt. Ott, akkor éreztem magam a legnagyobb biztonságban. Hiányzott. Hiányzott a mosolya, az illata, hiányzott, hogy apáskodjon felettem.
- Szia apa - szorítottam magamhoz még jobban.
- Prücsök - mondta halkan. - Te mit keresel itt?
- Jöttünk meglátogatni.
- Jöttünk? - nézett hátra a vállam fölött. - Ők kik?
Megfogtam a kezét és odavezettem a társaságomhoz.
- Apa, Chloe-t ugye ismered. Ő itt Dave, Alex és Austin. Alex Tom fia - magyaráztam mosolyogva.
- Nagyon örülök - intett mindenkinek és visszafordult hozzám. Arcán a boldogság tisztán kivehető volt. És ami a legjobb, teljesen őszinte volt. - Mesélj!


***

Csak meséltem és meséltem. Nagy levegőt vettem és újra mesélni kezdtem. És ő mindent meghallgatott. Majd ő mesélt. Csupán két napja nem láttuk egymást, mégis annyi mesélni valónk volt. Aztán sajnos lejárt a látogatási idő. Búcsúzkodni kezdtünk. Fájdalmas volt, hisz egy búcsú, akármennyi időre is szól, mindig fájdalmas. Most sem bírtam ki könnyek nélkül.
- Majd még jövök, rendben? - ígértem meg szipogva és magamhoz karoltam apát.
- Rendben Prücsök, jó bulizást mára! - mosolygott. - És kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra! Ne fogadj el italt idegenektől és mindig maradj Austin-ék mellett!
Komolyan, apa és Alex szülei nagyon jó csapatot alkotnának. De tényleg.
- Rendben apa - pusziltam meg az arcát, majd megtöröltem a szemem és immár mosolyogva néztem, ahogy elköszön a többiektől is. A fiúkkal kezet fogott, Chloe-t pedig jól megölelgette. Mikor a recepciós nő odajött, hogy visszakísérje a helyére apát, újból hozzám lépett és átölelt, jó szorosan. Itt éreztem igazán az elmúlt 6 év fájdalmát, az elmúlt 6 év apahiányát, s itt jöttem rá igazán, hogy mindig is hiányzott. De akkor, ott abban a szent pillanatban ez a hiányérzet elmúlt, s helyette színtiszta szeretet lépett a helyébe.

***

- Na gyerekek, indulhatunk? - kérdezte Dave, mire én feszengve kiléptem a fürdőszobából.
- Tyűha, te aztán odatetted magad, cicavirág - Alex kijelentésén muszáj volt nevetnem, majd dobtam felé egy puszit.
- Csodálatosan nézel ki - mondta Austin mosolyogva, mire pirulva lehajtottam a fejem. A karját nyújtotta, amit én vörös fejjel - de hihetetlenül boldogan - el is fogadtam.
- De nem annyira, mint én - mondta Alex és büszkén kihúzta magát.
- Egoista barom - mondta neki angyali képet vágva Chloe és mielőtt Alex visszaszólhatott volna, kislisszolt a házból.
A kocsihoz érve minden lehetséges beszállás megfordult a fejemben. Lehetőleg úgy akartam beszállni, hogy semmim se látszódjon ki. A mini ruhák átka. Végül sikerült nagy üggyel-bajjal megoldanom, amin Alex-ék természetesen nevettek egy sort. Útközben mindenki Pitbull-Don't stop the party című dalát énekelte teli torokból. A dal végén hatalmas éljenzéssel állapítottuk meg, hogy igenis jó hangunk van. A kocsi lassított, mi pedig kikászálódtunk. Nagy nehezen, természetesen. Én a ruhámmal bajlódtam, Alex megfejelte az üveget, Chloe majdnem kitörte a lábát a magassarkújában, Austin elejtette a telefonját, Dave pedig csak egyszerűen elfelejtette meghúzni a kéziféket, így a kocsi hátrafelé kezdett el gurulni. Hát igen, hoztuk a formánkat.
- Hé, skacok - jött felénk egy fiú piros papírpohárral a kezében, amiben gondolom nem almalé volt, már csak a szemét is elnézve.
- Robert - kiáltották egyszerre a fiúk, és olyan fiúsan lepacsiztak vele. Aztán felénk fordultak, majd egy gyors ölelés, puszi után bementünk a házba. A buli már javában tartott, mindenhol táncoló fiatalok, nyáladzó párok és magukat menőnek tartó emberek szórakoztak. Fejemet a zene ritmusára kezdtem el ingatni, s ehhez csatlakozott a testem is. Vigyorogva húztam Chloe-t a táncparkettre, majd ott folytattuk a táncunkat. Közben fiúk próbáltak a közelünkbe férkőzni, de Chloe mindenkit elhajtott. Utólag azzal magyarázta, hogy egyik sem volt helyes. Igen, Chloe elég kritikus.
Kifulladva huppantam le Austin mellé a kanapéra és mosolyogva figyeltem, ahogy Alex épp Chloe-t próbálja felcsípni. Aus egy poharat nyomott a kezembe, amit kérdezés nélkül hajtottam fel. Összeszorítottam a szemem a tömény alkohol miatt, majd elvigyorodtam.
- Leakarsz itatni? - kérdeztem Austin-tól és közelebb ültem hozzá, hogy jobban halljon. Ő a kezét a derekamra tette, így ölelt át.
- Valami olyasmi - válaszolt vigyorogva.
- Fogadjunk megakarsz erőszakolni - mondtam tettetett megdöbbenést színlelve, mire elnevette magát.
- Mi? Dehogyis. Ezzel most nagyon megbántottál - biggyesztette le a száját. - Igazából a vesédet akarom.
Nevetve ütöttem meg a felkarját, majd kikaptam a kezéből a poharát és megittam ami volt benne. Rávigyorogtam és húzni kezdtem a táncparkett felé. Nem ellenkezett, sőt ő vezetett. Hamar kiüt az alkohol, gyorsan lerészegedem tőle, talán ezért is volt, hogy Austin-nal nem a szokásos cuki táncot lejtettük. Helyette minden erotikus mozdulat benne volt, testünk túlfűtötten mozgott a zene ritmusára. Háttal álltam Austin-nak, és minél közelebb akartam hozzá kerülni. Ő hol a nyakamat csókolgatta, hol a derekamat simította, sosem állt meg. Én pedig ezeket kisebb-nagyobb sóhajokkal nyugtáztam és reméltem, hogy holnap még mindenre emlékezni fogok. Életem legjobb pillanata volt.
A zene véget ért, elhúzódtam Austin-tól, de csak addig, míg szembefordultam vele. Vigyorát semmivel sem lehetett volna letörölni, de az enyémet sem.
- Kimegyek levegőzni, jössz? - kiabáltam túl a zenét. Bólintott, és kifelé kezdett el húzni a tömegből. Az udvaron találtam magunkat. Nem egyedül voltunk, sokan voltak kint.
- Helló, Tyler - pacsizott le egy magas fiúval.
- Cső haver - vigyorgott. - Hű, ki ez a bombázó melletted? Barátnőd?
Két okból is pirultam, a jelző használata miatt és a kérdés miatt is.
- Nem, nem a barátnőm. Ty ő itt Elena, Elena, Tyler a legjobb haverom amellett a két idióta mellett - mutatott be egymásnak minket.
- Hát, ha nem a barátnőd, rástartolok - lépett mellém és átkarolta a vállam. - Szia cica van gazdád?
Elnevettem magam. - Bocs, édes. De ez már lejárt szöveg.
Austin hatalmasat nevetett, megveregette elképedt barátja vállát és a kezemet megfogva vezetett az egyik napágyhoz.
- Tyler, dobd ide - kiáltott a fiúra, akinek a kezében Jack Daniel's virított. Tyler óvatos volt, így inkább idehozta, mintsem idedobta a piát.
- Megisszuk ketten? - kérdezte Austin édesen mosolyogva.
- De meg ám - vigyorogtam, kivettem a kezéből, felbontottam és beleittam. Éreztem a hatását, az alkohol szétáradt az ereimben. Aztán Austin ivott és az üvegből szépen, lassan elfogyott a szesz.
- Menjünk... - állt fel Aus, de vissza is ült a seggére.
- Hová? - kérdeztem nevetve.
- Valahová. A ház elé - állt fel megint, immár sikeresen. Engem is felhúzott és kimentünk a ház elé. Hogy miért jöttünk is ide pontosan, nem tudtam, de nem is érdekelt. Mindenen nevettem, még a semmin is. Austin táncolni kezdett és magához húzott engem is. Nevetve toltam kicsit arrébb, de ő visszarántott. Fejét a vállamra tette, onnan szuszogott és lassúzni kezdett.
- Te Elena - szólalt meg pár percnyi csend után.
- Hmm? - teljes boldogságban úsztam.
- Mondtam már hogy tetszel?
Kurtán nevettem fel, hisz tudtam, csak a pia beszél belőle. - Majd holnapra kihevered.
- Nem, nem - tiltakozott hevesen és elhúzta a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nem hiszel nekem?
- Austin, sokat ittál - próbáltam magamtól eltolni, de szorított.
- Miért nem hiszel nekem? Bebizonyítsam? - hangja kétségbeesetten csengett.
- Hogy akarod bebizonyítani? - vágtam értetlen fejet.
Azonban Austin válasz helyett csak az ajkait nyomta az enyémre. Először meglepődtem, aztán válaszul visszacsókoltam. Elmosolyodott, kezeit a derekamra rakta, én pedig a nyaka köré fontam az enyéimet. A pillangók vadul repdestek a gyomromban, a térdem eszeveszetten remegett. Erre vágytam. És most megkaptam.
Az álom viszont pillanatok alatt foszlott ketté, mikor vakuk kattogását hallottuk magunk körül. Azonnal elváltak ajkaink és riadtan néztem a sok fotóst, akik percek töredéke alatt teremtek ott. Már láttam a másnap megjelenő összes újság címlapját, amelyen mi virítunk. Csak egy gondolat járt a fejemben... Ebből hogyan mászok ki?