5. Gondolatok, vallomás és palacsinta

Kedves Olvasóim! Vagy valaki, aki még maradt...

Nem tudom mit mondjak. Sajnálom. Bocsánat és ezek összes szinonimája. Szombatra ígértem a részt és most szerda van. Higgyétek el, szégyenkezem bőven emiatt. A részt vasárnap kezdtem el írni, aztán a vihar lecsapta a biztosítékot és elúszott a rész. Hétfőn nem voltam otthon, tegnap pedig egyszerűen nem volt ihletem. Az ötlet ott motoszkált a fejemben, de leírni nem tudtam. Szóval sajnálom! 
Köszönöm a kommenteket és azt, hogy átléptük az 1000 látogatót! Sokat jelent! 
A rész bevallom, nagyon nem tetszik. Nem vagyok megelégedve vele, rövid is lett. De azért remélem, kicsit olvasható! 
Annak, aki még itt maradt és nem unt meg, annak hatalmas ölelés!:) 

Jó olvasást, ölel titeket

Odett

~

5. Thoughts, confessions and pancakes

Hogy mit éreztem akkor? Megnyugvást, boldogságot, hálát. Dave is ugyanezeken ment keresztül és most ajánlotta fel a segítségét, holott nem is ismerjük egymást. Két nap alatt három barátra leltem. Máskor egy év alatt nem szerzek ennyit.
Szaggatottan fújtam ki a levegőt, majd óvatosan elhúzódtam. Meglepett a fiúk reakciója. Mindannyian döbbenten emésztették a hallottakat. Végül pár perc néma csöndbe burkolózás után Austin szólalt meg:
- Elena... Természetesen mi is állunk a rendelkezésedre, bármi is van. Akár csak meg kell hallgatni vagy bármi!
Hirtelen felindulásból öleltem meg Austin-t, majd a kezemet nyújtottam Alex felé, aki természetesen azonnal átkarolt minket.
- Engem se hagyjatok ki - kúszott be a képbe Dave is, amin muszáj volt mosolyognom.
Így öleltük egymást négyen, kint tomboló szelekkel és szüntelen esőzéssel. Bent viszont csak egy dolog volt érezhető. A színtiszta, hamisítatlan szeretet.

* Másnap *

Dave eldöntötte, hogy itt marad, szóval itt maradt. Se szó, se beszéd. De mindegy, Austin szerint Dave itt már családtagnak számít. Mivel kint még mindig tombolt a vihar és Alex-en kívűl - bár szerintem ő is, csak nem vallotta be - mindenki félt a vihartól, sátoroztunk a nappaliban. Néztük a csillagos eget - ami ez esetben a plafon volt -, mályvacukrot ettünk - amit a sütőben sütöttünk meg -, és nagyon sokat beszélgettünk. Mindenki egymás szavába vágva mesélt vicces, megható és boldog történeteket. De ami délelőtt történt, azt senki nem hozta fel. Egy szóval sem említették a vallomásomat, amiért nagyon hálás voltam nekik.
És most, elfeküdt nyakkal, hasamon az alvó Austin-nal és a fejét lábamon pihentető Alex-szel gondolkozom. Három nap alatt olyan csodának lettem része, amit más - köztük én is -, megirigyelne. Eljutottam egy olyan világba, ahol senki nem bánt senkit, mindenki szereti a másikat. Egy olyan világba, melyet úgy hívnak, család. Utoljára 10 évesen volt szerencsém valakiket a családomnak nevezni. És utána magamra maradtam. Senkim nem maradt.
Gondolataim egyből a tíz éven át anyának szólított nő felé kalandoztak. Vajon emlékszik-e még rám? Felismerne-e? Én biztosan felismerném őt, hisz képét máig őrzöm a pénztárcám egyik elrejtett zugában. Hogy miért őriztem meg? Már magam sem tudom. Nekem mindig anya jelentette a biztonságot és most, hogy nincs itt velem, soha nem érzem magam védettnek. Kivagyok vetve a nagyvilágnak, a csalódásoknak. Hányszor építettem falat magam köré. És hányszor rombolta le egy olyasvalaki, aki szép szóval elcsábított, én elkábultam, ő pedig a földön hagyott megalázva, összetört szívvel. Hányszor megfogadtam, hogy ezentúl más lesz. És sosem lett.
Gondolatmenetemet Austin figyelő arca szakította félbe.
- Jó reggelt - erőltettem mosolyt az arcomra. Könnyen ment, az évek során sikerült begyakorolnom.
- Elena, minden rendben?
- Miért ne lenne? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Sírsz - ejtette ki ezt az egy szót. Kezemmel arcomhoz kaptam és felfedeztem. Austin-nak igaza volt. Arcom vizes volt, sőt, így észrevéve a légzésem is szaporább lett. - Mi a baj?
- Én...én... csak gondolkodtam.
- Min gondolkodtál, Elena? - ült feljebb és leszedte rólam Alex lábát, majd az enyéimet az ölébe vette és védelmezően simogatta azt.
- Csak... a tegnapon. Meg... örülök, hogy itt lehetek - nyögtem ki. Nehezen ment, de sikerült.
- Mi is örülünk, hogy itt vagy - mosolyodott el. - De ezért nem kell sírnod!
- Tudom, csak...  - a szavak nehezen jöttek ki a torkomon. Szólásra nyitottam a szám, de végül mindig bezártam azt.
- Csak? - kérdezett vissza az előttem ülő fiú, és érdeklődően emelte rám kékeszöld szemeit. Azok a szemek...
- Austin, nekem 6 éve nincs családom. Durván hangzik, de ez így van. És most becsöppentem ide, kívülállóként. Bevallom, jó és rossz érzéssel tölt el mindez. Jóval, mert nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyire összetart mindenki. De kicsit féltékeny vagyok, mert nekem ez nem adatott meg - lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban, de ehelyett gyűlt helyette még kettő.
- Elena - sóhajtott nagyot Austin, majd közelebb ült hozzám, de a lábamat még mindig nem engedte el, sőt, rendíthetetlenül simogatta. - Nem tudom, mekkora titkot árulok el ezzel, de úgy látszik, te ezt nem vetted észre... Te is a családunk tagja vagy! És igen, családunk. Mert Alex, Dave, Te, Rocco [Austin menedzsere -szerk. a megj.] és majd a többi barátunk, akiket hamarosan befogunk neked mutatni, mind egy család vagyunk. Aminek ismétlem, Te is része vagy! Soha, senki nem férkőzött még ennyire a szívünkbe. Talán az életed, ami megfogott, vagy csak a jellemed, de nagyon megszerettünk!
- Austin - motyogtam, majd fejemet vállába fúrva kezdtem el zokogni. Mit mondhattam volna ezek után? - Egy köszönöm... egy köszönöm nem lenne...nem lenne elég... hogy kifejezzem...mennyire...mennyire hálás vagyok.
Elég nehézkesen nyögtem ki ezt az egy mondatot, de csak sikerült. Austin csak elmosolyodott és bőszen simogatta a vállam.
- Itt meg mi folyik? - hallottuk meg Alex álmos hangját, ami azonnal éberebbé vált, amint meglátott. - Jézusom, Elena mi van? Austin mit csináltál?
- Mi? Én semmit - védekezett azonnal Austin, mire elnevettem magam.
- Austin nem csinált semmit - mondtam mosolyogva. - Csak mondott pár szót. Pár szép szót.
- Biztos? Nem erőszakolt meg, meg semmi, igaz? - ebben az volt a vicces, hogy Alex ezeket tök komolyan mondta.
Inkább nem is mondtam semmit, csak felálltam, mondván kimegyek a mosdóba rendbe szedni magam. Igen ám, de nem vettem észre, hogy Dave közvetlenül a kanapé mellett fekszik a földön. Mondjuk úgy, miután belerúgtam a fejébe, akadt egy kis bonyodalom. Miután arcon kaptam szegényt, ugrott egyet, minek hatására Alex annyira megijedt, hogy leesett az ágyról, ami miatt Austin röhögőgörcsöt kapott, emiatt ő is a földön kötött ki, ami miatt én is, mert ugyebár a lábam az ölében volt. Így mind a négyen a földön ültünk, síri csendben. Mindaddig míg ki nem tört belőlem a nevetés, aztán szép sorjában a többiekből is.
- Elena, megmondanád, hogy kora reggel miért rugdosod az arcom? Ártottam neked valamit? - vont kérdőre Dave.
Újra nevetni kezdtem.
- Sa...sa...sajnálom - Elena féle röhögőgörcs reloaded. - De csak a mos...mosdó...mosdóba a...akar...akartam ki...kimenni.
- Általában ha én klotyóra megyek nem rúgok Austin arcába - közölte velem az egyértelmű tényt, mire jobban nevetni kezdtem.
- Bocsi.
Mindenki csendben maradt. De természetesen nálunk ismeretlen szó a csend, valakinek muszáj megtörnie. Ez esetben most Alex volt a "csendtörő".
- Kajás vagyok.
A többiek mind heves bólogatásba kezdtek és esdeklően néztek rám.
- Mi az? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Elena - kezdte Austin mézes-mázos hangon. - Csinálnál nekünk kaját?
Mindenki bevetette a kiskutyaszemeit. Hát lehet nekik ellenállni? Őszintén? Lehet. De én is éhes voltam és nem akartam újból tojáshéjas rántottát enni. Megadóan sóhajtottam, majd a kanapéra kapaszkodva felálltam.
- Mit akartok enni? - kérdeztem, mire mind a hárman egyszerre vágták rá, hogy palacsintát. Ezt gyakorolni szokták, vagy mi?

* 1 óra múlva *

- Ez biztos ehető? - szemezgetett gyanúsan Alex a palacsintával.
- Igen, egész biztosan - fújtattam mérgesen. Már öt perce azon hezitáltak, hogy megegyék-e vagy sem.
- Én azért megvárnám, míg valaki eszik belőle - húzta el a száját Dave.
- Fiúk, nem lehettek ennyire köcsögök!
Mindannyian felnevettek, majd beleettek a palacsintába. Pár percig ízlelgették, s közben elég hülye fejeket vágtak. Majd Dave szólalt meg először.
- Egész jó.
A szívemről egy szikla zuhant le, majd én is belekóstoltam az 'egész jó' palacsintába.
- Viccelsz, ez fantasztikus - motyogott Alex teli szájjal, míg Austin egyetértően bólogatott.
Szégyenlősen elmosolyodtam, s ezek után csak hallgattam a fiúk baromkodásait. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy csörög Austin telefonja.
- Csá tesó - vette fel vidáman. Pozitív kisugárzása az én arcomra is mosolyt csalt.
- ...
- Ma este?
- ...
- Nem tudom, megkérdem, de tuti benne van - itt Alex-re vigyorgott, gondolom róla volt szó.
- ...
- Értettem főnök! - nevetett. Az az aranyos nevetés! Jézusom, Elena állj le! 
- ...
- Oké, oké, csoki - mosolyogva tette le, majd mintha mi sem történt volna, evett tovább. Természetesen hat kíváncsi szempár szegeződött rá. - Mi az?
- Ki volt az? És mi lesz ma este? És ki van benne tutira miben? - halmozta fel a kérdéseit Alex.
- Robert. Buli. Te. Abban, hogy elmegyünk - válaszolt sorban. Lepacsiztak volna, ha Dave közbe nem szólt.
- Milyen buli? - kérdezte szigorúan és felvette az apáskodó szerepét.
- Tyler rendezi - mondta Austin és hatalmas meghajlás neki, amiért állta Dave tekintetét.
- Anyád elengedett?
- Állítólag el, Rob elkéretett, de majd felhívom.
- És Alex, téged? - kérdezte Alex felé fordulva.
- Jaj, Dave - szólt közbe Austin mérgesen -, ha ennyire parázol, gyere te is!
- Oké - adta be a derekát pár perc múlva. - Na várjunk csak. És Elena?
Végre valaki, aki kimondta a bennem bujkáló kérdést. Mi lesz velem?
- Jön velünk - vágta rá Austin egy olyan 'ez kérdés volt?' fejjel.
- Nem akarok zavarkodni - mondtam lehajtott fejjel, bár igazán kíváncsi voltam, hogy milyen lehet Austin-ékkal bulizni.
- Zavarkodni? Te? - kérdezte Alex. - Jössz és kész.
Hálásan elmosolyodtam. Nem kell az estét egyedül töltenem, éljen! Ezután mindenki a buliról kezdett el beszélni. Még azt is megvitatták, hogy én mit vegyek fel. Valami szexit. Pff.
Én is mosolyogva kapcsolódtam be a ma esti buli megbeszélésére. Ekkor még egyikünk se tudta, hogy életünk talán legrosszabb bulija van kilátásban...