6. Isten hozott Palm Bay-ben!

Kedves Olvasók!

Szerintem elég hamar hoztam most részt.:) Csak a blogon tudtam gondolkodni, bármit is csináltam. Ezért úgy döntöttem, belefogok az új részbe és íme, itt vagyok.:) Szeretnék arról beszélni, hogy most, hogy kezdődik a suli, a részek mindig szombatonként fognak jönni. Ha csúszna, akkor vasárnap, de arról szólni fogok!:) 

A szavazás lezárult, nagyon örülök, hogy 19 'igen' szavazat érkezett, így a blog nem kerül bezárásra! De! Ehhez szeretnélek titeket arra kérni, hogy ha elolvassátok a részt, hagyjatok véleményt! Köszönöm!<3

Nos, nem beszélnék sokat, szívből remélem, tetszeni fog nektek a rész!

Élvezzétek ki a nyári szünet utolsó leheletét, mindenkinek jó szórakozást a nyárzáró partikhoz, vagy amikkel zárjátok a nyarat!:)

Sok puszi, 

Odett

~

6. Welcome to Palm Bay!

- Oké, akkor vedd fel ezt - mutatott rá egy vörös, nagyon mini ruhára Alex. Az a ruha nem az enyém. Oké, egyszer volt rajtam, de akkor is utáltam. De Chloe szerint jól áll. Gondolom ő csempészte bele. Beszélnem kell vele.
- Kizárt - mondtam heves fejrázás közepette.
- Akkor miért hoztad el? - kérdezte értetlenül Austin, mire felsóhajtottam.
- Nem én, a barátnőm Chloe - magyaráztam.
- Barátnő? - kapta fel Alex a fejét. - Kor? Szemszín? Telefonszám? Dögös?
Austin elnevette magát, én pedig hitetlenül néztem rá, mire sürgetni kezdett. Alex most komolyan a legjobb barátnőmet akarja felszedni?
- Okééé - mondtam furcsán. - 16, barna, nem publikus és mások szerint ja.
- Hívd el a buliba!
- He? - kérdeztem igen értelmesen.
- Hívd. El. A. Buliba. Buliba. Érted? Tudod, ahol az emberek táncolnak - magyarázta Alex. Mintha egy ötéveshez beszélne. Pff.
- Ez jó ötlet! Így legalább mi is megismerjük, te pedig boldogabb leszel - jaj milyen aranyos! 
- Nem hiszem, hogy eltudna jönni. Nincs aki elhozza. Az anyukája nem hozza el ilyen viharban - húztam el a szám csalódottan.
- Akkor elmegyünk mi érte - vonta meg a vállát Austin, mintha ez csak egy természetes dolog lenne. - Természetesen, miután kiválasztottuk a ruhádat.
- Jaj már - forgattam meg a szememet, mire Austin kuncogni kezdett, Alex pedig lelkesen a cuccaim között kezdett válogatni.


* 1 óra múlva, a kocsiban *

- De nekem nem tetszik az a ruha - nyafogtam. Végül egy mini - bár nem annyira, mint a vörös - és kicsit szolidabb fekete ruha mellett esett a voksuk. Közben felhívtam Chloe-t, hogy készüljön, megyünk érte. Meglepődött, de szó nélkül megtette, amire kértem. Természetesen Alex bekiabálta, hogy vegyen fel valami szexit. Meg persze, hogy írja le egy papírra a telefonszámát, az e-mail címét és a lakcímét. Meg a faxszámát. A legfontosabb.
- Már pedig azt veszed fel és kész - mondta Alex és visszabújt a telefonjába.
- Jó - puffogtam és kezeimet összefontam a melleim alatt. Austin csúszott közelebb hozzám és simogatta meg a karomat.
- Nyugi, eszméletlen leszel benne - suttogta és belepuszilt a hajamba.
Néha nem tudom értelmezni Austin viselkedését. Olykor tök rendes meg aranyos és mi egyéb, de van, hogy hozzám se szól. Igazán összezavar. Viszont nem csak ő zavar össze, hanem az én viselkedésem is. Ha a közelemben van, hevesen ver a szívem, remegnek a térdeim és szaporábban veszem a levegőt. Vajon ő mit érez, mikor a közelemben van?
- Daveeeeeee - mondtam elnyújtva a nevét, mire hátrapillantott a vezetésből, jelezve, hogy figyel rám, majd tekintetét újra az útra szegezte. - Mikor érünk oda?
- Még úgy... Másfél óra - mondta.
Nyögtem egyet, majd hátravetettem a fejemet.
- Kösd le addig magad valamivel - mondta Dave.
- Kössz a tanácsot - morogtam inkább magamnak, de ő is meghallotta, mert felnevetett.
- Énekeljünk! - vetette fel Austin.
- Ne! - ültem fel hirtelen. - Alex is itt van. Nem akarom hogy énekeljen!
Erre mindenki nevetni kezdett, csak Alex durcizott be.
- Utállak Elena - mondta és összefonta mellkasa előtt a kezét, pont mint én az előbb.
- Naa - öleltem meg. - Tudod, hogy imádlak.
- Én utállak. Igenis jó hangom van. Jobb, mint Austin-nak - dünnyögte, mire Austin elnevette magát.
- Ezt komolyan gondoltad? - kérdezte tőle.
- Nem úgy hangzott? - itt párbaj lesz, érzem.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte összeszűkített szemekkel. Le kellene őket állítanom?
- Próbáljuk ki. Elena te leszel a bíró!
Nem, én ebben a vitában Svájc maradok.
- Semleges vagyok! - emeltem fel mindkét kezem.
- Nem lehetsz semleges, valakinek döntenie kell - mondta felháborodva Austin.
- Nem fogok senkit se megbántani. Döntök, utána meg nekem lesz bűntudatom. Köszi, inkább kimaradok - mondtam.
- Mi lenne ha mind a hárman leülnétek a seggetekre? - kérdezte Dave, majd el is döntötte a vitát. - Nekem van a legjobb hangom, és kész.
A fiúk egyből tiltakoztak volna, de egy szúrós pillantással azonnal elhallgattattam őket. Végre csend volt és nyugalom... Mindaddig, míg Dave el nem kezdte énekelni - természetesen teljesen hamisan - Demi Lovato Heartbreaker című dalát...


* Később *

- Ott vagyunk már? - Alex még rajtam is túltett. Körülbelül  egy órája elkezdte hajtogatni az "ott vagyunk már?" dumát. Először idegesített, aztán tarkón is csaptam. De rájöttem, felesleges az egész. Van egy szép kis headsetem meg jó sok zeném, túlélem. Természetesen max hangerőre tekertem, csak hogy véletlenül se halljam Alex idegesítő hangját. A fülemben dübörgött a Simple Plan-től a Welcome to my life, a szívem pedig egyre jobban szorult össze a dalszöveg hallatán. Hihetetlen, hogy egy egyszerű kis dal mennyire leírja az érzéseidet, olykor az életedet. Nos, nálam most az utóbbi történt, a dal az egész sorsomat magába foglalta. Észre sem vettem, hogy halkan dúdolgatni kezdtem, csak mikor Austin kivette az egyik fülhallgatót. Érdekesen néztem rá, de ő csak betette a saját fülébe és velem együtt dúdolt tovább. Elmosolyodtam, majd tüzetesen kezdtem kémlelni a tájat. Ismerős érzés fogott el. Itthon voltam.
- Elena, üdv újra itthon - mondta mosolyogva Dave a vezetőülésről. Az én mosolyom még nagyobb lett, amint megláttam az "Isten hozott Palm Bay-ben" táblát. Térdem remegni kezdett és fogalmam sem volt, hogy miért. Az ismerős helyeket, ismerős házakat látván jól eső érzés fogott el. Semmi sem változott, noha 3 nap alatt nem is lehetett volna nagy radikális változás. Álmélkodásomból Dave hangja rángatott vissza. - Navigálj kérlek!
Bólintottam, majd egy 'fordulj jobbra, itt balra, aztán egyenesen, az első saroknál balra és itt jobbra' utasítás után meg is érkeztünk a fehérre mázolt házhoz. Idegesen és hatalmas örömmel léptem ki a kocsiból. Aprókat lépkedtem az aszfaltozott úton és remegő kezekkel nyomtam meg a kapucsengőt. Kinyitódott az ajtón és mindig vidám barátnőm szökdelt ki rajta. Mikor meglátott, vigyor az arcán a füléig ért és ugyanilyen vigyorral ölelt meg. Sírt. És én is sírtam. És ez így volt rendjén.
Szipogva, mégis nevetve toltam kicsit arrébb és fordultam hátra. A fiúk mind boldogan nézték a jelenetet, Alex meghatódottságában még egy nem létező könnycseppet is letörölt az arcáról.
- Chloe - kezdtem, bár szemem még mindig könnybe volt. Felfelé pislogva próbáltam elkerülni az újból feltörő sírást. - Ő itt Austin, Alex és Dave.
Mindenkihez odament és kicsit - nagyon - meglepődött, mikor egy hatalmas ölelésben részesítették. Aztán Alex lépett hozzá.
- Alex vagyok. A te neved biztos Chloe. Elena sokat mesélt rólad. Megadod a telefonszámod? - ismerkedés lvl Alex. Nem is vártam tőle többet.
Chloe hitetlenül felnevetett, majd segélykérően rám nézett. Köztudott tény, tetszik neki.
- Jól van Alex, igyekezzünk mert nem érünk vissza - mentem oda hozzá és toltam a kocsi felé.
- Még bemegyek a cuccomért - mondta Chloe hátrafelé lépegetve, mintha attól tartana, hogy itt hagyjuk. Nos, mivel ennyi utat megtettünk érte és még Alex nyávogását is kibírtam, kizárt dolog, hogy nélküle elmenjünk.
Miután az egész csapat megvolt - komolyan, Dave még létszámellenőrzést is tartott, nehogy itt hagyjunk valakit - visszaindultunk Miamiba. Az út most már sokkal jobban telt, így, hogy Chloe itt volt. Rengeteget beszélgettünk, mindent átbeszéltünk, természetesen csak cenzúrázva, a fiúk jelenléte miatt. Elmondta, hogy Palm Bay-ben semmi sem változott, ugyanolyan unalmas minden. Ray bácsi, aki a szomszédunk, feljelentette Zach Billay-t, mivel gyorsan tekerte a biciklijét. Ray bácsi sosem volt normális, ettől függetlenül szeretjük. Kirabolták a benzinkutat, de meglett a rabló. Vagy letartóztatták Ricci Paulo-t, az iskolánk örökös bajkeverőjét, mert állítólag füvet árult a szupermarket előtt. Mint mondtam, Palm Bay mindig is egy unalmas város volt.
- Tulajdonképpen milyen buli is ez? - Chloe kezdett feloldódni, már magától is hozzámert szólni a fiúkhoz és nem nekem kellett tolmácsolnom a makogását.
- Egyik barátunk rendezi. Amolyan házibuli féleség. Sok-sok emberrel - mondta Alex mosolyogva, és mára már sokadjára végigvezette tekintetét Chloe-n.
- És Austin, nem félsz hogy ide is elkísérnek a paparazzik? - fordultam Austin felé.
- Ezért jön Dave - biccentett az említett felé, mire én egy 'értem' biccentéssel folytattam a táj pásztázását.
- DAVE ÁLLJUNK MEG! - kiáltottam hirtelen, mire Dave úgy rátaposott a fékre, hogy mindenki megfejelte az ülést. Kivéve Alex-et. Ő az üveget fejelte meg, mert elől ült.
- Mi a franc, Elena? - kérdezte Dave, s bár nem jött mögöttünk senki, a biztonság kedvéért félreállt. Mindenki magyarázatot követelő tekintettel és homlokát dörzsölő kezekkel nézett rám.
- Ne haragudjatok, csak... - nem tudtam, hogyan fejezzem be a mondatomat. - Meglátogathatnánk apát?

5. Gondolatok, vallomás és palacsinta

Kedves Olvasóim! Vagy valaki, aki még maradt...

Nem tudom mit mondjak. Sajnálom. Bocsánat és ezek összes szinonimája. Szombatra ígértem a részt és most szerda van. Higgyétek el, szégyenkezem bőven emiatt. A részt vasárnap kezdtem el írni, aztán a vihar lecsapta a biztosítékot és elúszott a rész. Hétfőn nem voltam otthon, tegnap pedig egyszerűen nem volt ihletem. Az ötlet ott motoszkált a fejemben, de leírni nem tudtam. Szóval sajnálom! 
Köszönöm a kommenteket és azt, hogy átléptük az 1000 látogatót! Sokat jelent! 
A rész bevallom, nagyon nem tetszik. Nem vagyok megelégedve vele, rövid is lett. De azért remélem, kicsit olvasható! 
Annak, aki még itt maradt és nem unt meg, annak hatalmas ölelés!:) 

Jó olvasást, ölel titeket

Odett

~

5. Thoughts, confessions and pancakes

Hogy mit éreztem akkor? Megnyugvást, boldogságot, hálát. Dave is ugyanezeken ment keresztül és most ajánlotta fel a segítségét, holott nem is ismerjük egymást. Két nap alatt három barátra leltem. Máskor egy év alatt nem szerzek ennyit.
Szaggatottan fújtam ki a levegőt, majd óvatosan elhúzódtam. Meglepett a fiúk reakciója. Mindannyian döbbenten emésztették a hallottakat. Végül pár perc néma csöndbe burkolózás után Austin szólalt meg:
- Elena... Természetesen mi is állunk a rendelkezésedre, bármi is van. Akár csak meg kell hallgatni vagy bármi!
Hirtelen felindulásból öleltem meg Austin-t, majd a kezemet nyújtottam Alex felé, aki természetesen azonnal átkarolt minket.
- Engem se hagyjatok ki - kúszott be a képbe Dave is, amin muszáj volt mosolyognom.
Így öleltük egymást négyen, kint tomboló szelekkel és szüntelen esőzéssel. Bent viszont csak egy dolog volt érezhető. A színtiszta, hamisítatlan szeretet.

* Másnap *

Dave eldöntötte, hogy itt marad, szóval itt maradt. Se szó, se beszéd. De mindegy, Austin szerint Dave itt már családtagnak számít. Mivel kint még mindig tombolt a vihar és Alex-en kívűl - bár szerintem ő is, csak nem vallotta be - mindenki félt a vihartól, sátoroztunk a nappaliban. Néztük a csillagos eget - ami ez esetben a plafon volt -, mályvacukrot ettünk - amit a sütőben sütöttünk meg -, és nagyon sokat beszélgettünk. Mindenki egymás szavába vágva mesélt vicces, megható és boldog történeteket. De ami délelőtt történt, azt senki nem hozta fel. Egy szóval sem említették a vallomásomat, amiért nagyon hálás voltam nekik.
És most, elfeküdt nyakkal, hasamon az alvó Austin-nal és a fejét lábamon pihentető Alex-szel gondolkozom. Három nap alatt olyan csodának lettem része, amit más - köztük én is -, megirigyelne. Eljutottam egy olyan világba, ahol senki nem bánt senkit, mindenki szereti a másikat. Egy olyan világba, melyet úgy hívnak, család. Utoljára 10 évesen volt szerencsém valakiket a családomnak nevezni. És utána magamra maradtam. Senkim nem maradt.
Gondolataim egyből a tíz éven át anyának szólított nő felé kalandoztak. Vajon emlékszik-e még rám? Felismerne-e? Én biztosan felismerném őt, hisz képét máig őrzöm a pénztárcám egyik elrejtett zugában. Hogy miért őriztem meg? Már magam sem tudom. Nekem mindig anya jelentette a biztonságot és most, hogy nincs itt velem, soha nem érzem magam védettnek. Kivagyok vetve a nagyvilágnak, a csalódásoknak. Hányszor építettem falat magam köré. És hányszor rombolta le egy olyasvalaki, aki szép szóval elcsábított, én elkábultam, ő pedig a földön hagyott megalázva, összetört szívvel. Hányszor megfogadtam, hogy ezentúl más lesz. És sosem lett.
Gondolatmenetemet Austin figyelő arca szakította félbe.
- Jó reggelt - erőltettem mosolyt az arcomra. Könnyen ment, az évek során sikerült begyakorolnom.
- Elena, minden rendben?
- Miért ne lenne? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Sírsz - ejtette ki ezt az egy szót. Kezemmel arcomhoz kaptam és felfedeztem. Austin-nak igaza volt. Arcom vizes volt, sőt, így észrevéve a légzésem is szaporább lett. - Mi a baj?
- Én...én... csak gondolkodtam.
- Min gondolkodtál, Elena? - ült feljebb és leszedte rólam Alex lábát, majd az enyéimet az ölébe vette és védelmezően simogatta azt.
- Csak... a tegnapon. Meg... örülök, hogy itt lehetek - nyögtem ki. Nehezen ment, de sikerült.
- Mi is örülünk, hogy itt vagy - mosolyodott el. - De ezért nem kell sírnod!
- Tudom, csak...  - a szavak nehezen jöttek ki a torkomon. Szólásra nyitottam a szám, de végül mindig bezártam azt.
- Csak? - kérdezett vissza az előttem ülő fiú, és érdeklődően emelte rám kékeszöld szemeit. Azok a szemek...
- Austin, nekem 6 éve nincs családom. Durván hangzik, de ez így van. És most becsöppentem ide, kívülállóként. Bevallom, jó és rossz érzéssel tölt el mindez. Jóval, mert nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyire összetart mindenki. De kicsit féltékeny vagyok, mert nekem ez nem adatott meg - lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban, de ehelyett gyűlt helyette még kettő.
- Elena - sóhajtott nagyot Austin, majd közelebb ült hozzám, de a lábamat még mindig nem engedte el, sőt, rendíthetetlenül simogatta. - Nem tudom, mekkora titkot árulok el ezzel, de úgy látszik, te ezt nem vetted észre... Te is a családunk tagja vagy! És igen, családunk. Mert Alex, Dave, Te, Rocco [Austin menedzsere -szerk. a megj.] és majd a többi barátunk, akiket hamarosan befogunk neked mutatni, mind egy család vagyunk. Aminek ismétlem, Te is része vagy! Soha, senki nem férkőzött még ennyire a szívünkbe. Talán az életed, ami megfogott, vagy csak a jellemed, de nagyon megszerettünk!
- Austin - motyogtam, majd fejemet vállába fúrva kezdtem el zokogni. Mit mondhattam volna ezek után? - Egy köszönöm... egy köszönöm nem lenne...nem lenne elég... hogy kifejezzem...mennyire...mennyire hálás vagyok.
Elég nehézkesen nyögtem ki ezt az egy mondatot, de csak sikerült. Austin csak elmosolyodott és bőszen simogatta a vállam.
- Itt meg mi folyik? - hallottuk meg Alex álmos hangját, ami azonnal éberebbé vált, amint meglátott. - Jézusom, Elena mi van? Austin mit csináltál?
- Mi? Én semmit - védekezett azonnal Austin, mire elnevettem magam.
- Austin nem csinált semmit - mondtam mosolyogva. - Csak mondott pár szót. Pár szép szót.
- Biztos? Nem erőszakolt meg, meg semmi, igaz? - ebben az volt a vicces, hogy Alex ezeket tök komolyan mondta.
Inkább nem is mondtam semmit, csak felálltam, mondván kimegyek a mosdóba rendbe szedni magam. Igen ám, de nem vettem észre, hogy Dave közvetlenül a kanapé mellett fekszik a földön. Mondjuk úgy, miután belerúgtam a fejébe, akadt egy kis bonyodalom. Miután arcon kaptam szegényt, ugrott egyet, minek hatására Alex annyira megijedt, hogy leesett az ágyról, ami miatt Austin röhögőgörcsöt kapott, emiatt ő is a földön kötött ki, ami miatt én is, mert ugyebár a lábam az ölében volt. Így mind a négyen a földön ültünk, síri csendben. Mindaddig míg ki nem tört belőlem a nevetés, aztán szép sorjában a többiekből is.
- Elena, megmondanád, hogy kora reggel miért rugdosod az arcom? Ártottam neked valamit? - vont kérdőre Dave.
Újra nevetni kezdtem.
- Sa...sa...sajnálom - Elena féle röhögőgörcs reloaded. - De csak a mos...mosdó...mosdóba a...akar...akartam ki...kimenni.
- Általában ha én klotyóra megyek nem rúgok Austin arcába - közölte velem az egyértelmű tényt, mire jobban nevetni kezdtem.
- Bocsi.
Mindenki csendben maradt. De természetesen nálunk ismeretlen szó a csend, valakinek muszáj megtörnie. Ez esetben most Alex volt a "csendtörő".
- Kajás vagyok.
A többiek mind heves bólogatásba kezdtek és esdeklően néztek rám.
- Mi az? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Elena - kezdte Austin mézes-mázos hangon. - Csinálnál nekünk kaját?
Mindenki bevetette a kiskutyaszemeit. Hát lehet nekik ellenállni? Őszintén? Lehet. De én is éhes voltam és nem akartam újból tojáshéjas rántottát enni. Megadóan sóhajtottam, majd a kanapéra kapaszkodva felálltam.
- Mit akartok enni? - kérdeztem, mire mind a hárman egyszerre vágták rá, hogy palacsintát. Ezt gyakorolni szokták, vagy mi?

* 1 óra múlva *

- Ez biztos ehető? - szemezgetett gyanúsan Alex a palacsintával.
- Igen, egész biztosan - fújtattam mérgesen. Már öt perce azon hezitáltak, hogy megegyék-e vagy sem.
- Én azért megvárnám, míg valaki eszik belőle - húzta el a száját Dave.
- Fiúk, nem lehettek ennyire köcsögök!
Mindannyian felnevettek, majd beleettek a palacsintába. Pár percig ízlelgették, s közben elég hülye fejeket vágtak. Majd Dave szólalt meg először.
- Egész jó.
A szívemről egy szikla zuhant le, majd én is belekóstoltam az 'egész jó' palacsintába.
- Viccelsz, ez fantasztikus - motyogott Alex teli szájjal, míg Austin egyetértően bólogatott.
Szégyenlősen elmosolyodtam, s ezek után csak hallgattam a fiúk baromkodásait. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy csörög Austin telefonja.
- Csá tesó - vette fel vidáman. Pozitív kisugárzása az én arcomra is mosolyt csalt.
- ...
- Ma este?
- ...
- Nem tudom, megkérdem, de tuti benne van - itt Alex-re vigyorgott, gondolom róla volt szó.
- ...
- Értettem főnök! - nevetett. Az az aranyos nevetés! Jézusom, Elena állj le! 
- ...
- Oké, oké, csoki - mosolyogva tette le, majd mintha mi sem történt volna, evett tovább. Természetesen hat kíváncsi szempár szegeződött rá. - Mi az?
- Ki volt az? És mi lesz ma este? És ki van benne tutira miben? - halmozta fel a kérdéseit Alex.
- Robert. Buli. Te. Abban, hogy elmegyünk - válaszolt sorban. Lepacsiztak volna, ha Dave közbe nem szólt.
- Milyen buli? - kérdezte szigorúan és felvette az apáskodó szerepét.
- Tyler rendezi - mondta Austin és hatalmas meghajlás neki, amiért állta Dave tekintetét.
- Anyád elengedett?
- Állítólag el, Rob elkéretett, de majd felhívom.
- És Alex, téged? - kérdezte Alex felé fordulva.
- Jaj, Dave - szólt közbe Austin mérgesen -, ha ennyire parázol, gyere te is!
- Oké - adta be a derekát pár perc múlva. - Na várjunk csak. És Elena?
Végre valaki, aki kimondta a bennem bujkáló kérdést. Mi lesz velem?
- Jön velünk - vágta rá Austin egy olyan 'ez kérdés volt?' fejjel.
- Nem akarok zavarkodni - mondtam lehajtott fejjel, bár igazán kíváncsi voltam, hogy milyen lehet Austin-ékkal bulizni.
- Zavarkodni? Te? - kérdezte Alex. - Jössz és kész.
Hálásan elmosolyodtam. Nem kell az estét egyedül töltenem, éljen! Ezután mindenki a buliról kezdett el beszélni. Még azt is megvitatták, hogy én mit vegyek fel. Valami szexit. Pff.
Én is mosolyogva kapcsolódtam be a ma esti buli megbeszélésére. Ekkor még egyikünk se tudta, hogy életünk talán legrosszabb bulija van kilátásban...

4. Dave

Kedves Olvasók!

Sajnálom, hogy ennyit késtem. Őszintén. Az okokat leírtam, így nem rabolnám az időtöket.:) Következő rész valószínűleg szombaton lesz, ugyanis holnap gólyatáborba megyek. Remélem szorítotok értem, nagyon félek!:D
Köszönöm a kommenteket, nagyon hálás vagyok értük!<33
A részről csak annyit, hogy ezt a részt igazán magaménak érzem. Igaz, hogy rövid, de sok minden kiderül Elena életéből.:)
Jó olvasást hozzá!:)

Ölel titeket,

Odett

~

4. Dave

Szitkozódva nyitottam ki a szemem és tapogattam a telefonom után. A Green Day csengőhangom fokozatosan törte ketté a szobában lapuló csendet. Austin nem volt mellettem. Egyrészt megnyugtatott hogy nem miattam kel fel, másrészt kicsit aggasztott, hogy egyedül ébredtem. Miután megtaláltam a telefonom, hunyorogva olvastam le legjobb barátnőm nevét.
- Igen? - szóltam bele fáradtan.
- Felkeltettelek? - kérdezett vissza vidám hangon Chloe.
- Aha - motyogtam.
- Elena tudod te mennyi az idő? - kérdezte hisztérikusan. - Mit csináltál te este?!
Ha te azt tudnád. - mosolyogtam magamban. Igen, most ért el a tudatomig, hogy Austin Mahone-nal aludtam. De valószínűleg ha ezt benyögtem volna, már nem maradt volna dobhártyám. Chloe hatalmas fanja Austin-nak.
- Mennyi az idő? - zavarodottan kerestem egy órát a szobában. Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőóra fél egyet mutatott. Jézus.
- Fél egy - mondta szigorúan, majd hangja csalódottá váltott át. - Elena...
- Igen?
- Le kell mondanunk a mai találkozónkat - milyen találkozó? Miről beszél? - Haragszol?
Tekintve, hogy semmire sem emlékszem, hogy beszéltünk-e meg találkozót, nem haragudtam, természetesen. - Dehogyis.
- Akkor jó - hangja megkönnyebbült lett. - Csak tudod az időjárás miatt anya nem akar felhozni. Azt mondja nem kockáztat.
- Mi van az időjárással? - nagy nehezen kiszálltam a meleg és kényelmes ágyból. Amint lábam földet ért a hideg talajon, lábaim egyből visszamásztak volna. De én kitartóan az ablakhoz lépkedtem és elhúztam a sötétítőt. A szám tátva maradt, csoda, hogy a telefon a kezemben maradt. Kint ítéletidő volt. És nem is túlzok. A fákat erősen csavarta a szél, az utakon folyt a nem kis mennyiségű víz. Helló nyár, sok szeretettel köszöntelek.
- Ítéletidő van.
- Már rájöttem - nyögtem.
- Le kell tennem - mondta szomorúan. - De ma még hívlak és mindent elmesélsz, világos vagyok?
- Igen - mondtam nevetve.
- Hogy hagyhattál itt ezekkel az idiótákkal? - nem láttam, de tudtam, hogy fintorog. - Annyira hiányzol.
- Te is nekem, de hamarosan találkozunk - ígértem meg.
- Rendben, muszáj letennem, anya már ordít - a háttérben tényleg Mrs. Bernae hangját véltem felfedezni. - Puszillak.
Belecuppogott a telefonba, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, letetette.
Gondoltam ideje lemenni, így a nappali felé vettem az irányt. A fiúk Spongyabob kalandjait nézték szájtátva. Inkább nem mondok semmit.
- Sziasztok - köszöntem.
- Csipkerózsika - fordult felém Alex. Csak nem rám szentelte a figyelmét? Ölelésre tárta a karját én pedig készségesen bújtam oda hozzá. - Milyen éjszakád volt?
Hirtelen nem tudtam mit mondjak neki. Austin elmondta? Vagy nem? Ez csak egy szimpla kérdés? Jézusom.
- Ööö... jó - mondtam pár perc habozás után.
- Pokoli vihar volt odakint, már arra gondoltam, átmegyek hozzád - ezek szerint nem mondta el neki. Elvigyorodtam. Vajon ha tényleg így van, hogyan reagál arra, hogy senki sincs az ágyban?
- Majd következőnek - kacsintottam rá.
- Szerintem ma is ilyen pokoli vihar lesz - mondta vészjóslóan. - Minden híradó erről beszél. Egyébként reggeli a hűtőben.
A korgó gyomrom jelezte, hogy ideje lenne már valami táplálék után nézni, így nem is tiltakoztam a reggeli iránt. Kiszökdeltem a konyhába és kinyitottam a hűtőt. Valami szendvicsre vagy müzlire vártam, de ehelyett kellemes csalódás ért, mikor megláttam a rántottát. Vigyorogva kivettem, majd villát és kenyeret kivéve leültem a székre és falatozni kezdtem. Pár perc után Austin jött be a konyhába.
- Na milyen? - kérdezte, miután pár percig csak bámult. Utáltam, ha evés közben néznek és már ráakartam szólni, de szerencsére közbeszólt.
- Hát...egész jó - mondtam bólogatva -, bár kicsit megégett az alja és találtam benne néhány tojáshéjdarabot.
- Ne nézz rám, Alex törte a tojást! - tette fel védekezően mindkét kezét, mire elnevettem magam.
- Gyerekek anyáék ma nem jönnek haza - ugrott be a konyhába Alex, mire elejtettem a villámat. - Mekkora balfasz vagy!
- Hagyjál - fontam össze durcásan a mellem előtt a kezeimet, mire odajött és nyomott egy puszit a fejemre. Eközben Austin nagyon bámult. De nem az arcomat vagy valamit. Mind a két szeme a melleimre tapadt.
- Khm... - köhintettem aprót, hátha észreveszi magát. De nem vette. Inkább felálltam.
- Nem kéred? - kérdezte Austin.
- Nem - vágtam rá, majd Alex-re néztem. - Akkor anyukádék ma sem jönnek haza?
- Nem - vigyorgott, mire megforgattam a szemem. Még egy nap amit velük kell töltenem...
- Megyek felöltözök - mondtam tájékoztatásképpen, mire Alex és Austin azonnal felkapta a fejét és egyszerre szólaltak meg:
- Megyek segítek!
- Nem. Én segítek!
- Nem, mert én!
Nem foglalkozva a kis vitájukkal kikerültem a veszekedő párt és nyugodtan felsétáltam a szobámba. A biztonság kedvéért bezártam kulccsal az ajtóm és még meg is rángattam, hogy kinyílik-e. Nem nyílt, így nyugodtan kezdtem el öltözni. Mivel úgysem mentünk sehová, kényelmes cuccokba öltöztem. Melegítőnadrág, kinyújtott póló.
Gondoltam lemegyek, megnézem mit csinál a két fiú. Ugyanúgy vitatkoztak, ahogy ott hagytam őket.
- Fiúk, elég! - ripakodtam rájuk.
- Elena, fel is öltöztél? - kérdezte Alex lebiggyesztett ajkakkal.
- Fel - mondtam. - És amúgy sem segíthettetek volna, tehát vitátok alaptalan volt.
- De... - kezdett volna bele Austin, de csengettek.
- Ki az ilyen időben? Jézusom... - sápadt el Alex.
- Te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte Austin.
- Ez egy gyilkos - ordította Alex és beszaladt. Elbújt a kanapé mögé. Majd Austin is így tett.
- Fiúk, ne már - toporzékoltam. - Nem lehettek ilyen gyerekesek!
- Nyisd ki akkor - mondta Alex.
- Ki is nyitom - mondtam határozottan, és az ajtó felé lépkedtem. Határozottságom egyből elszállt, mikor odaértem. A horrorfilmek megtették a hatásukat. Éljen. Még egy csengetés, egy hosszabb.
Összeszorított fogakkal nyúltam a kilincshez és fordítottam el a kulcsot. Majd lenyomtam és...
- Már azt hittem nem engedtek be, rohadt idő van odakint - jött be egy magas srác a földet bámulva, aztán felemelte a fejét és meglátott. - Ó, szia, te ki vagy?
Elég gyanúsan méregetett, rólam nem is beszélve.
- Te ki vagy? - kérdeztem nyomatékosan.
- Nem, nem. Te ki vagy? - kérdezte és egymással szemben álltunk. Talán elég sokáig elhúzódhatott volna a 'Te ki vagy?' játék, ha Austin nem lép közbe.
- Daveee - ordította és ráugrott - ezek szerint - Dave-re.
- Kölyök - nevetett. - Ne már!
Egy mozdulattal lökte le magáról Austin-t és belebokszolt a vállába. Majd megint rám emelte a tekintetét. - Inkább mondd meg, hogy ki ez az idegesítő kis csaj!
- Idegesítő? - vontam fel a szemem és csípőre tettem a kezem.
- Igen - mondta lazán. - Ha Austin nem jön ki, még most is ezt játszanánk.
- Talán meg kellett volna mondanod a neved - érveltem.
- Inkább neked. Te is meglepődnél, ha egy olyan csaj nyitna ajtót egy olyan helyen ahová gyakran jársz, akit nem is ismersz!
- Te is meglepődnél, ha a fiúk egy 'Úristen itt egy gyilkos' kiáltással bebújnának a kanapé mögé és rád maradna, hogy nyisd ki egy olyan lakásban az ajtót, amit nem is ismersz!
Dave pár percig emésztette a történéseket, majd megvonta a vállát.
- Oké te nyertél. Dave vagyok - nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
- Elena - mosolyogtam rá. - Egy ideig Alex-éknél lakok.
- Miért? - kérdezte meglepődve.
- Mert...mert...
- Az apukája elvonóra került és nem maradt olyan, aki vigyázna rá - jött ki Alex is és átkarolta a derekam. Jól esett, hogy kimondta helyettem azt, amit nem akartam. Meg az is, hogy átölelt. Jaj.
- Értem - komorodott el.
- Kérsz üdítőt? - kérdeztem kedvesen, mire nemlegesen megrázta a fejét. Mindenki beült a nappaliba. Alex és Austin a kanapén baromkodott, Dave a fotelben ücsörgött, nekem pedig maradt a föld. Hát persze, mit is vártam?
- És Elena, mesélj magadról - mondta hirtelen Dave, mire meghűlt bennem a vér. Sosem voltam az a magamról beszélős fajta.
- Igen, szeretnénk jobban megismerni - na ez a téma már a fiúkat is érdekelte. Nyeltem egy nagyot.
- Muszáj? - kérdeztem.
- Muszáj - szögezte le Austin.
- Hát okééé - nyújtottam el az utolsó magánhangzót és belekezdtem a tündérmesének egyáltalán nem mondható mesémbe. - Mivel kezdjem?
- Mi lett anyukáddal? - kérdezte Alex. Ez az, vágjunk a közepébe és elevenítsünk fel minden rossz dolgot, amit Elena nagy nehezen elfelejtett.
- 10 éves voltam, mikor apa elmondta, hogy elhagyott. Kanadába költözött egy másik férfi miatt. Most már új családja van, boldog, a mi életünket pedig tönkretette.
- Hogy érted? - kapcsolódott be Dave.
- Miután elment, apa inni kezdett. Durván. Minden bánatát ebbe fojtotta. Hiába próbáltam lebeszélni róla, nem hatott semmit. Aztán a dolgok durvább lettek. Minden egyes nap részegen jött haza. Ha valami rosszat szóltam, megütött. Nem érdekelte, hogy ki vagyok. Egy rossz szó, egy pofon... - vennem kellett egy nagy levegőt, nehogy elsírjam magam. Régi, ismerős, kedves érzés. Köszöntelek. - Aztán durvult. Takargatnom kellett mindenki elől a sebeimet. Rosszabb lett a tanulmányi eredményem, nem maradtak barátaim. Depressziós lettem. És... Vagdosni kezdtem magam.
Mindhárman kikerekedett szemekkel néztek rám. Válaszul felmutattam mindkét csuklómat, melyet hegek díszítettek.
- Akkor már nem találtam menedéket. Sokszor gondolkoztam az öngyilkosságon. Egy élő zombi lettem, aki egész éjjel sírt, felkelt, elment iskolába, túlélt, hazajött, összeveszett az apjával, mire az megütötte, majd a lány zokogva borult az ágyára. Monoton napjaim voltak. Mindenki azt hitte jól vagyok. Mosolyogtam, megtanultam színészkedni. Bárki kérdezte, kapásból vágtam rá, hogy 'jól vagyok'. Senki nem hallotta meg a csendes sikolyaimat. Csak egy valaki. Megismerkedtem egy lánnyal. Chloe. Ő lett a legjobb barátnőm. Mindig leállított, ha valamit tenni akartam. Ha írtam neki, 10 perc és ott volt mellettem. Attól a naptól kezdve, hogy megismertem, jobb lett az életem. Feltornáztam a jegyeimet, abbahagytam a vagdosást és nem gondoltam soha többé erre. Elakartam felejteni mindent. Aztán apa elmondta, hogy elvonóra megy. A beleegyezésemet kérte. Természetesen beleegyeztem. És most itt vagyok...
Könnyeim mögül néztem rá a három fiúra. Három megdöbbent fiúra. Sebtében letöröltem a könnyeim. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. Utálom, ha gyengének néznek.
- Elena - suttogta Austin.
Próbáltam mosolyogni, de könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Ennyi volt. Azt, amit már régóta titkoltam, most kiadtam. Mindent.
Aztán váratlan dolog történt. Dave rám nézett és habozás nélkül ölelt át. Zokogva a vállába fúrtam a fejem, mire megnyugtatóan simogatta a hátam.
- Ugyanezeken mentem keresztül - suttogta. - Bármi van, itt vagyok, oké? 

Közlemény

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem résszel jövök, de megmagyarázom. Szombatra terveztem, bele is kezdtem, de szombaton bekrepált a gépem. Vasárnap nem éreztem jól magam, nem volt annyi erőm, hogy írjak. Ma pedig már majdnem befejeztem a részt, amikor lefagyott a gépem és az egész kitörlődött. Mondhatom nem kicsit felhúztam magam. Ma megpróbálom újraírni, remélem sikerülni fog, és akkor már este olvasni tudjátok a részt. :) De ha nem jönne össze, akkor holnap lesz folytatás, viszont jóval hosszabb résszel foglak titeket kárpótolni! :)
Sajnálom a késést, remélem megértitek és kicsit türelmesek és elnézőek lesztek velem. Imádlak titeket, ezúton szeretném megköszönni a biztatást, a kommenteket és úgy mindent. Sokat jelent, köszönöm!<3
Az oldalsávba kikerült egy szavazás, szeretném, ha mindenki szavazna!:)

További szép napot mindenkinek!

Ölel titeket, 

Odett

Díjak:)

A díjat nagyon megszeretném köszönni a FCs csapatának és Crazie-nek(BB<3) .:) Imádlak titeket!<3

Szabályok:


1. Írj magadról 10 dolgot.
2. A jelölő minden kérdésére őszintén válaszolni kell.
3. Tegyél fel te is 10 kérdést a jelöltjeidnek!
4. Küldd tovább 10 embernek!



1. Írj magadról 10 dolgot!


1. Kisvárdán lakok.:D
2. Egy bátyám és egy öcsém van.:)
3. Zenei téren mindenevő vagyok, mindent meghallgatok, de nagy favoritom Austin Mahone, a 1D-ös fiúk, Justin Bieber és Demi Lovato.:)
4. Imádom a SzJG-t! #teamcortez:D
5. 15 éves vagyok, most megyek gimibe és nagyon-nagyon félek.:D
6. Félek a gólyatábortól.xd
7. A zene és az írás a lételemem.:)
8. Mások szerint idióta vagyok, szerintem a viselkedésem tök normális.:D
9. A gimibe a legjobb barátnőmmel megyek*-*
10. Utálom a magamról írós dolgokat, mert képes vagyok huzamosabb ideig is szöszmötölni csak ezzel az egyel.:D


2. Válaszolj a kérdésekre! (Fcs kérdései:))

1) Milyen kapcsolatban állunk? :DD
Szerintem jóban vagyunk.:) Mindig meghallgatod a panaszáradatomat, tanácsokat adsz, megnevettetsz.:) Azért remélem nem akarsz leütni egy ásóval és eltemetni a kertbe.:D

2) Hányadikba mész most? :))
9.:)

3) Jellemezd magad! :D
Utálom magam, szerintem lehetnék szebb is és vékonyabb is.:)

4) Akkor már én is: kedvenc blogod? :D
Mivel nem akarok senkit megbántani, ezért nem emelek ki egyet sem, hisz mindegyik blogot, amit olvasok, több szóval is kitudnám emelni, hogy miért lenne az a kedvencem.:)

5) Könnyen barátkozol? :))
Nem.:|

6) Kedvenc sajtfajtád? :$ (nem jut eszembe semmi és sietek xd)
Fogalmam sincs.:D

7) Szereted a csokit?
Van, aki nem?!:o

8) Mi vitt rá, hogy írni kezdj?
Először csak magamnak írogattam, aztán kíváncsi voltam, hogy más emberek mit gondolnak róla.:)

9) Melyik történeted áll hozzád a legközelebb? (ha többet is írsz/írtál)
Szerintem ez, mert ebben a történetben a főszereplőt(Elenát) magamról mintáztam. Az én életemről, döntéseimről.:)

10) Kedvenc nassolnivalód? :D
Sajnos a csoki.:D

Crazie drága kérdései :)

1. Örülsz, hogy küldtem neked díjat? :P Nagyon*-*
2. Kedvenc blogod? Nem teszek kivételt, nem akarok haragot.:)
3. Kedvenc könyved? Fhuu... Sok van, de hogy párat kiemeljek... Szjg összes kötet, Éhezők viadala triológia, 13 okom volt, Vérbe öltözött Anna, A vér szava, Éjszakai műszak:) 
4. Hallgatsz zenét írás közben? Nem mindig, de általában igen. Van olyan napom, mikor kifejezetten zavar, ha nincs csend amikor írok.:)
5. Hogy bírod a meleget? Elég jól.:)
6. Nálatok van klíma? XD Ventillátor?:D 
7. Boldoggá tesz, hogy ilyen értelmes kérdéseket teszek fel? Teljes mértékben.:D
8. Szerinted mi a legidegesítőbb dolog a blogos világban? Az, hogy sokan elkezdenek blogolni, és hiába írnak fantasztikusan, abbahagyják, mondván nem olvassa senki. Mikor sokan olvassák. Fuck logic:D
9. Ismerjük egymást egyáltalán? o.o"" Hál' Istennek, igen.:)
10. Legszebb pillanat az életedben? (jóna, nem tudok mit kérdezni.:D) Most hirtelen nem jut eszembe semmi. Talán nem is volt.:)

3. Tegyél fel 10 kérdést!

1. Mi álmaid városa?
2. Szeretnél majd könyvet írni?
3. Jellemezd magad egy szóval!
4. Mit szeretsz magadon?
5. Legrosszabb pillanatod az életben?
6. Legjobb?:D
7. Szereted az életed?
8. Ki a példaképed?

9. Mit nézel meg először az emberekben?
10. Melyik hírességgel találkoznál legszívesebben?




4. Jelöltjeim

www.justinneversanynever.blogspot.hu :3

www.mynew1dfanfic.blogspot.hu :3

www.ibelieveinyoufor4ever.blogspot.hu :3

http://urjustafriend.blogspot.hu/ :3

http://harriesforever.blogspot.ro :3

És persze minden olvasómnak, aki olvas és minden kommentelőnek, aki kommentel.:) Köszönöm nektek!:)<3
Hát ennyi lenne, sajnos több blogot nem olvasok.:|

És kaptam még egy díjat Ivitől.:) Puszillak:*

Szabályok:

1. Írj 10 dolgot magadról.
2. Válaszolj a kérdésekre.
3. Tegyél fel 10 kérdést.
4. Küld tovább 10 embernek.

10 dolog magamról:

1. Ilyenkor sose tudok írni semmit.xd
2. Kedvenc színem a lila.:)
3. Mentőstiszt szeretnék lenni.:)
4. Nagy állatbarát vagyok, ellenzem az állatkínzást.
5. Gyakran éjszakákig fent vagyok egy problémán gondolkozva.
6. Nem vagyok megelégedve önmagammal és szerintem sohasem leszek.:)
7. Egyszer mindenképp szeretnék eljutni Londonba és Miamiba.*-*
8. Imádok írni.:)
9. Már fáj a kezem.:D
10. És megvolt a tizedik. Haha.


Válasz a 10 kérdésre:


1. Olvasod a blogom? Igen.:*
2. Kedvenc színész/színésznő? Josh Hutcherson, Logan Lerman/Jennifer Lawrence.:)
3. Kedvenc kaja? Palacsinta.:)
4. példakép? Anyukám.:)
5. zöldség vagy gyümi? Gyümölcs azt hiszem...:D
6. Mit hallgatsz most? Most épp semmit.:D
7.mozi vagy DVD? Mozi.:)
8. fiú vagy lány barát? Ez vegyes.:))
9. kedvenc állat? A bátyám.:D Csak viccelek, amúgy a zsiráf.:D
10. Mióta blogolsz? Lassan másfél éve.:)


Kérdéseim:

1. Melyik dalon tudsz igazán sírni?
2.Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
3. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?
4. Honnan jött az ötlet, hogy blogolni kezdj?
5. Melyik a kedvenc számod? (zene:))
6.Mi ad ihletet?
7. Van testvéred?
8. Általában min kapod fel a vizet?
9. Gyűjtesz valamit?
10. Ha lenne 3 kívánságod, mi lenne az?


Akiknek küldöm:


Ugyanazoknak, akiknek az előzőt is!:)


Ad1.: következő rész holnap vagy holnapután várható.:) Sajnálom, de nincs ihletem...:(

3. Itt vagyok

Helló mindenkinek! :)
Sajnálom a késést, nem magyarázkodnék, ha lehet. Köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek!:) Szerintem ez a rész kicsit hosszabb lett, remélem kárpótol titeket.:) Ez a rész sejteti Elena érzéseit.;)
Na, nem beszélek, jó olvasást!:)

Millió puszi,

Odii

~

3. I'm here

- Ne engedjetek be senkit, ne romboljátok le a házat, ne tartsatok bulit... - sorolta Jessica körülbelül huszadjára. - Viselkedjetek, ha éhesek vagytok rendeljetek pizzát.
- Drágám, idő van - kocogtatta meg az óráját Tom. Hát igen, nem csak mi unjuk Jessica aggódását.
- Rendben. Ha valami baj van, a hűtőn van a telefonszám, amin elérhettek. Hívjam át Rose nénit?
- Anya, nem vagyunk 5 évesek - forgatta meg a szemét Alex.
- De, agyilag azok vagytok. Elena - fordult felém -, kérlek vigyázz rájuk!
- Minden rendben lesz, ne aggódj! - simítottam meg a felkarját, mire elmosolyodott.
- Oké, akkor mi megyünk - mondta Tom és felkapta a kulcsait. - Ma már nem jövünk haza.
- Érezzétek jól magatokat! - mosolyogtam és buzdítóan egy aprót löktem Jessicán.
- Vigyázzatok magatokra - mondta, mi pedig követtük a kapuig. Beszálltak a kocsiba, mi pedig vadul integettünk mindaddig, amíg az autó be nem kanyarodott az első útkereszteződésnél.
- Na végre - sóhajtott fel Alex megkönnyebbülten.- Azt hittem már sosem mennek el.
- Nos, akkor mit csináljunk? - tette fel a kérdést Austin.
- Szerintem előbb menjünk be - ajánlottam, mire mindketten elnevették magukat.
- Én kajás vagyok - mondta Alex lebiggyesztett ajkakkal, mire Austin helyeslően bólogatott.
- Akkor rendeljünk pizzát?
- Én rendelek! - ordították mind a ketten és berohantak a házba. Én bezártam a kaput és nyugodt lépésekkel sétáltam a megvilágított járdán. Mikor beértem, Austin már tárcsázott, Alex pedig visszafojtott nevetéssel figyelte.
- Mire készül? - kérdeztem és nagyon rosszat sejtettem.
- Meglátod - kacsintott Austin és a füléhez emelte az Iphone-t.
Összeszűkített szemekkel vártam, hogy ebből mi fog kisülni. Aztán ledöbbenve figyeltem, ahogy Austin beszél, majd Alex-szel egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
Austin a Fűrész hangját utánozva éppen egy játékot ajánlott szerencsétlen embernek.
- Ajánlok egy játékot - mondta eltorzított hangon. - Te kihozod nekünk a három sonkás-sajtos pizzát és nem esik bántódásod. Akkor játszunk?
Mielőtt felröhögött volna - ezzel megszakítva a színészkedést -, befogta a száját, majd ugyanolyan hanggal folytatta.
- Olyan nincs, hogy nem játszunk. Játszunk - jelentette ki, én pedig már a földön hevertem a nevetéstől. Még elmondta a lakcímet és megköszönte a játékot. Legalább illedelmes.
Hirtelen mindenki hallgatott, gondolom feldolgozták mi is történt, majd mindenkiből egyszerre tört ki az éktelen vihogás. Alex és Austin egyszerre magyarázott - természetesen röhögve -, én pedig a hasamat fogtam, annyira fájt.
- Annyira hülye vagy - röhögtem még mindig.
- Elena, te mész ki érte - mondta visszafojtott mosollyal.
- Szeretnéd - nyújtottam ki a nyelvem.
- Leharapom - "fenyegetett" meg, én pedig akaratlanul is elpirultam. De miért is?!
A mai nap sokszor elpirultam. Főként Alex-től, de akkor még nem ismertem Austin-t. Mindkét fiú hatással lenne rám? Ha csak megszólalnak, muszáj az egyik tincsemet csavargatnom, vagy a cipőmet kémlelni lányos zavaromban. Pedig sosem voltam ilyen...
- Elena, élsz még? - kérdezte Alex, ezzel kiszakítva a gondolatmenetemből. Vártam egy kicsit, míg kitisztul a kép, majd érdeklődően és bocsánatkérően ráemeltem a tekintetem.
- Mit is mondtál? - kérdeztem. Alex megforgatta a szemét és letagadóan visszaült a helyére. Austin viszont... Ő engem figyelt rendíthetetlenül és mosolygott. Pillantásunk összekapcsolódott és talán nem is szakadt volna meg, ha nem szólal meg a csengő. Ijedtemben felugrottam, mire Austin egy aprót nevetett, majd Alex-szel együtt felállt és kimentek.
Muszáj volt követnem őket, közben felkaptam a pénztárcámat. Elvégre valamennyit nekem is be kéne dobnom, nem vagyok bunkó.
- Ti rendeltetek három sonkás-sajtos pizzát? - kérdezte a futár. Nem lehetett több húsznál, baseball sapkát viselt és szemtelenül jól nézett ki. Mikor meglátott zavartalanul futtatta végig rajtam a tekintetét. Többször is.
- Igen, mi voltunk - mondta Austin és gyanúsan méregette a srácot.
- Ti voltatok a Fűrészesek? - kérdezte újból, tekintetét immár Alex-re és Austin-ra szentelve.
- Ja - mondta Alex lazán.
- Király - virított egy 100 wattos vigyort, majd odaadta Alex-nek a pizzát, Austin pedig fizetett. A srác még egy utolsó pillantást vetett rám, kacsintott, majd elment. Bunkó paraszt. Nem azt mondom, hogy rosszul esett, hogy ennyire megbámult, de a viselkedéséből ítélve egy szemét alak lehet, aki csak szórakozásból van a lányokkal. Tudom, nem szép előre ítélni, de általában az ilyen dolgaim beválnak.
- Mennyit kell fizetnem? - kérdeztem már a kanapén ülve. Törökülésben ültem és a pénztárcámat szorongatva néztem a pizzát evő fiúkra. Mikor megkérdeztem, Alex félrenyelt, Austin pedig hitetlenkedő pillantással nézett rám. Rosszat mondtam?
- Elena - kezdte higgadtan -, te nem fogsz fizetni, megértetted?
- Mi? De miért nem? Hisz ugyanúgy én is eszek, muszáj fizetnem - magyaráztam értetlenül.
- Szépen visszateszed a pénzt. És meg ne lássam - mondta mosolyogva, én pedig puffogtam egy sort - amin jól szórakozott -, de belementem. Úgysem tudok mást tenni, így hát megköszöntem és enni kezdtem.

2 óra elteltével túl voltunk két horrorfilmen - amit nem kell mondanom, végig eltakart szemekkel, sikítozva, abszolút halálfélelemmel néztem végig -, mikor Alex felállt, kinyújtotta elfáradt tagjait és kinézett a ablakon.
- Gyerekek, van egy jó és egy rossz hírem - kezdte. - Melyikkel kezdjem?
- A rosszal - mondtam bizonytalanul.
- Kint vihar van. Szakad az eső, villámlik és szerintem mindjárt leszedi a tetőt - mondta elhúzva a függönyt. Mindketten odaszaladtunk, hogy megnézzük, tényleg így van-e. Sajnos így volt. Kint ítéletidő volt. A szél hajlítgatta a fákat, csattogtatta a redőnyöket.
- Azta - nyögte ki Austin. Az én ereimben pedig meghűlt a vér.
- Elena jól vagy? - kérdezte Alex.
- I-i-igen - dadogtam. Iszonyatosan féltem a viharoktól. Semmitől sem félek ennyire, mint ettől. Talán még a pókoktól, de ez nem lényeg.
- Nem akarsz leülni, olyan sápadt vagy... - kérdezte Austin, majd a derekamat átölelve vezetett a kanapéig. Nem elég, hogy annyira lesápadtam, hogy szerintem röhejesen nézek ki, de még a derekamat is átöleli. A fejem szerintem felvette a paradicsom színét, a szívem hevesebben vert, a légzésem szapora lett. Még egyszer kérdem, mi van velem?!
- És mi a jó hír? - kérdeztem, reménykedve, hogy valami olyan, ami megmenthet.
- Nem kell kocsit mosni - vonta meg a vállát. Egy pillanatig azt hittem, lecsapom, de sikerült fékezni magam. Nagy nehezen.
- Elena, valami baj van? - kérdezte Alex.
- Nem, semmi - csak rohadtul félek a vihartól. De ha ezt elmondanám, valószínűleg kiröhögnének.
- Biztos? - vonta fel a szemöldökét Austin, mire csak bólintottam. - Alex, te mit csinálsz?
- Csak zenét rakok be - motyogta és elmélyedt a Blackberry-ében.
Pár perc nyomkodás után megszólalt az It's Raining Men. Értetlenül néztünk Alex-re, majd átgondolva, igazán ideillő volt a zene, ezért nevetve mozogtunk a dallamra. Mígnem Alex énekelni nem kezdett. Nevetve fogtam be a fülem, míg Austin csapkodni kezdte egy párnával. Hát igen, Alex nem egy énekespacsirta.
Pont mikor vége lett a számnak, a csendet egy hatalmas mennydörgés törte meg amit fényes villámlás követett.
- Szerintem menjünk aludni, félek, hogy elmegy az áram. Sötétben nehéz lesz botorkálni - mondta Alex, majd kinézett az ablakon. Csalódottan megrázta a fejét, jelezve, nem fog egyhamar elállni.
Mindenki elköszönt mindenkitől, majd belépett a szobájába. Bementem a fürdőbe (saját fürdőm van, wow!), lemostam a sminkemet és felvettem a pizsamám, ami jelen esetben egy top volt és egy bugyi, tekintve, hogy -bár szakad az eső -, mégis megmaradt a meleg. Lehúztam a redőnyöket, hogy még véletlenül se lássam a félelmetes villámokat, lekapcsoltam a lámpát és bebújtam az ágyba, várva, hogy elnyomjon az álom.
Hát, nem nyomott el, sőt. Nagyon is éber voltam. És ez nem volt jó tekintettel arra, hogy három órán keresztül csak forgolódtam, és 2 óra volt. Minden egyes mennydörgésnél ugrottam egyet és vártam, hogy mikor kap el a szívroham. Ráadásul erre rátett még az a két horrorfilm, amit a fiúk megnézettek velem, így mindenhol árnyakat láttam. Az ég dörgött egy hatalmasat, én pedig kiugrottam az ágyból. A sírás szélén álltam, pár könnycsepp végigszántotta az arcomat. Reszkettem a félelemtől, legszívesebben elrohantam volna. Vissza apához. Ilyenkor mindig ő nyugtatott meg.
Úgy döntöttem, nem maradok bent, muszáj mennem valamerre. Így hát óvatosan, hogy ne ébresszem fel a többieket, a telefonommal világítva sétáltam le a konyhába. Gondoltam iszok egy kis vizet. A konyhába beérve már magabiztosabban kapcsoltam fel a villanyt. A szekrényhez léptem és levettem egy poharat, majd megtöltöttem vízzel. És újabb mennydörgés. Újabb szívroham. Újabb könnyek. A pultra támaszkodva próbáltam meg szabályozni a légzésem. Próbáltam megnyugodni, bár nem igazán ment, hisz ötpercenként dörgött.
- Te mit csinálsz itt? - jött egy hang a hátam mögül.
Másodpercek töredéke alatt jutott eszembe minden, amit a ma esti horrorfilmekben láttam. Féltem, ha most megfordulok talán egy baltás gyilkos, esetleg egy falfehér arcú lány köszön vissza rám. Összeszorult gyomorral fordultam meg. Megkönnyebbülésemre Austin volt az, lazán az ajtófélfának dőlve.
- Én...én csak nem tudok aludni - makogtam. Igen, akkor vettem észre, hogy Austin-on csak egy melegítőnadrág volt. Csak egy melegítőnadrág...
- A vihar miatt, igaz? - jött felém. - Minden rendben?
Észrevette a könnyes szemeimet. Nagyszerű. Letörölte a könnyeimet és magához húzott. Szorosan tartott s a hátamat simogatta.
- Nagyon félek a viharoktól már kiskorom óta - motyogtam. Nagyokat lélegeztem az illatából. Nem tudtam vele betelni.
- Miért nem mondtad?
- Féltem, hogy kiröhögtök - mondtam szégyenkezve.
- Buta vagy - nézett a szemembe. - Én is félek a vihartól.
- Komolyan? - néztem rá hitetlenkedve.
- Most miért? Én nem félhetek? - kérdezte nevetve az arckifejezésemet látva. - Akkor ezért voltál annyira sápadt.
Nem szóltam, csak bólintottam.
- Szólhattál volna, kitaláltunk volna valamit.
- Mit? - néztem rá furán.
- Mondjuk... Fogalmam sincs - nevette el magát és elengedett. Sajnos. Jézusom, Elena verd ki őt a fejedből! - Csinálok neked kakaót. Engem az mindig megnyugtat.
- Köszönöm - néztem rá hálásan, mire elmosolyodott. Elvarázsol.
Leültem és néztem, hogyan szorgoskodik. Ránéztem az izmos hátára és eldöntöttem, hogy nekem végem. Lenéztem magamra és... Jézusom, csak egy topban és egy bugyiban voltam előtte! Látszólag őt nem zavarta, de engem kicsit aggasztott. Pár perc ügyködés után letett elém egy bögrét, melyben gőzölgött a kakaó. Megköszöntem és a kezembe vettem, ő pedig leült elém. Némán ittuk a kakaót, hajnal fél háromkor. Nem szóltunk semmit, de ez így volt jó. Aztán a meghitt pillanatot egy mennydörgés zavarta meg, amitől össze kellett szorítanom a szemem, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim.
- Nyugalom - kapott a kezemhez és simogatni kezdte azt.
- Utálom a vihart - motyogtam.
- Én is. Tudod mit? Aludj velem - azonnal kipattantak a szemeim. Aludjak vele?! - Persze ha akarod. Vagy alszok a földön, ha akarod.
- Komolyan? - néztem rá.
- Persze - mosolygott.
- Köszönöm - leheltem hálásan.
Mikor megittam a kakaóm, beleraktam a mosogatóba, majd Austin is így tett. Egymás mellett lépkedtünk a szobája felé. Austin Mahone-nal fogok aludni. Más abban reménykedik, hogy életében egyszer láthassa, én meg vele fogok aludni! Kicsit bűntudatom támadt emiatt. Mire észbe kaptam már a szobájában álltam.
- Akkor alszok én a földön - mondta.
- Ne aludj miattam a földön. Majd én - mondtam mosolyogva.
- Most majdnem mondtam valamit, de inkább megtartom - nevetett, mire én is nevetni kezdett. - Na, bújj be!
Úgy tettem ahogy mondta és próbáltam összehúzni magam, hogy ő is elférjen. Lekapcsolta a lámpát és befeküdt mellém.
- Elférsz? - kérdezte és betakart.
- El. Te?
- El - nem láttam, de tuti mosolygott. - Ha este beszélnék, csapkodj meg.
- Oké - kacagtam.
- Jóéjt El - mondta fáradtan.
- Neked is - a szám a fülemig ért. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Vajon miért is?
Már azt hittem, elalszok és minden rendben lesz. Aha, mikor is jön be nekem az élet? A következő mennydörgés akkor volt, hogy felugrottam, felkeltve ezzel a mellettem alvó Austin-t.
- Elena, jól vagy? - ölelt át.
- Nem - szipogtam.
- Nyugalom - óvatosan visszafektetett, de nem engedett el. - Semmi baj, oké? Itt vagyok...
Szorosabban öleltem, de őt ezt nem zavarta, vagy nem mondta. Addig simogatta a hátamat, míg a karjaiban és az illata által okozott mámorban el nem nyomott az álom.

2. Spagetti

Sziasztok!
Hatalmas nagy bocsánat a kimaradásért. De tényleg. Sajnálom. Nem magyarázkodom, sok minden összejött, ezért nem jött rész. A mostani se lett valami nagyon jó, de remélem olvasható lett. A kommenteket köszönöm szépen, jól estek!:) De tényleg!:)

Sok puszi,

Odett

~

2. Spagetti

- Alex. Alex Constancio.
Tudtam, hogy a vezetéknevét úgysem fogom megjegyezni. Két okból kifolyólag. Első. Ki figyelt volna a nevére, mikor olyan édesen mosolygott, hogy az ember lába egyből földbe gyökerezik? Második, hogy úgysem tudtam volna kiejteni. Na mindegy.
- Elena. Elena McDonnough - mosolyogtam zavartan.
- Alex, kérlek hozd be Elena bőröndjeit, aztán vezesd a szobájába - mondta Jessica kedvesen, de amolyan "ha nem teljesíted, nem kapsz vacsorát" nézéssel.
Alex szó nélkül elindult kifelé, én meg tehetetlenül álltam. Hogy ne tűnjek bunkónak, utána indultam.
- Várj, segítek - értem utol. Mosolyogva megköszönte, majd elkezdte kipakolni a bőröndöket. Direkt a két legkisebb bőröndömet adta a kezembe, ő pedig hozta a másik hármat.
- Mondd csak... Hány évre is jöttél? - kérdezte nevetve, utalva, hogy kicsit sok a cuccom.
- Ha nem bírod, inkább add ide - cukkoltam, mire felháborodott fejet vágott. Nem jött össze, a végén elröhögte magát.
Szótlanul követtem a lépcsőn felfelé, majd egy vállba ütközve álltam meg. Nem szólna, hogy megállunk.
- Na szóval... - kezdett bele. - Austin-nal nagyon sokat dolgoztunk rajta, hogy minél otthonosabban érezd magad, szóóóóval... Remélem tetszeni fog.
Austin-nal? Szóval ő is tudja, hogy itt vagyok?
Bevallom, féltem attól, hogy a fiúk hogyan rendezték be a szobát. Féltem, hogy a vajszínű ajtó mögött mi fog várni. Elvégre ők mégiscsak fiúk, teljesen más ízléssel, mint én.
- Tádáááá - nyitott be ünnepélyesen,én pedig belépkedtem 'most vagy soha' alapon. Azt hiszem, hogy az állam valahol a pincét verdeste, talán hatszor fordultam meg a tengelyem körül. Ha nem többször.
Kellemeset csalódtam a fiúkban. A szoba vajszínű volt ehhez passzoló, stílusos bútorokkal. Az előző szobámhoz képest, abszolút álomszoba.
- Föld hívja Elenát - lóbálta meg szemem előtt a kezét Alex nevetve.
- Bocs, mit is mondtál?
- Tetszik?
- Hogy tetszik-e? Imádom! - ugrottam a nyakába. Hirtelen kiindulásom miatt kicsit - nagyon - meglepődött, de visszaölelt.
- Ennek örülök. És Austin is fog. Igazából ő csinálta az egészet, én csak ültem és néztem - nevetett fel, mire muszáj volt nekem is nevetnem. - Fel is hívom. Nem baj, ha idejön?
- Ööö... Nem - mondtam megvonva a vállam. Próbáltam lazának tűnni, belülről pedig szétvetett az ideg. Nagyon féltem, hogy egy sztár fog pár percen belül megérkezni. Na jó, ez így hülyén hangzott. Nyugodt vagyok. De még mennyire. Vagy mégsem?
Alex eközben lázasan telefonált. Én leültem a szőnyegre és végigsimítottam rajta. Hülyén nézhettem ki, de jó puha volt, még látszatra is, muszáj volt hozzáérnem.
- Elena, jól vagy? - ült le mellém Alex.
- Igen. Miért ne lennék? - kérdeztem értetlenül.
- Simogatod a szőnyeget - vonta össze a szemöldökét. Upsz.
- Csak mert... Á, hagyjuk - legyintettem. Úgysem fogja megérteni.
- Gyerekek, ebéd - kiáltott fel Jessica.
- Mi lenne, ha miután bekajáztunk tartanánk egy ilyen "ismerjük meg egymást" estet? Akkor már itt lesz Austin is - vetette fel Alex.
- Nekem jó - mosolyodtam el halványan.
- Apa mesélt apukádról. Hamarosan túl leszel az egészen. Nem fogjuk hagyni, hogy emészd magad miatta. Nem fogsz unatkozni, garantálom - mondta biztató mosollyal.
- Köszönöm - suttogtam elérzékenyülve.
- Nehogy sírj. Akkor én is fogok - állított meg gyorsan. Muszáj volt nevetnem. - Ne sírj mert akkor lefolyik a sminked és így kell végigülnöd a pizsipartit!
- A mit?
- A pizsipartit - mondta tök normálisan. Hát oké.
Nevetve léptünk be a konyhába, amit Jessica mosolyogva, mégis megkönnyebbülve fogadott.
- Mi a kaja? - pattant le az egyik székre, én pedig - bár nem akkora lelkesedéssel, mint ő - követtem a példáját.
- Hát, Elena kedvében szerettem volna járni, de nem tudtam, mi a kedvenc étele, szóval - nevetett zavartan -, úgy döntöttem spagettit csinálok. Elena, szereted?
- Persze - vágtam rá. Még ha nem is így lett volna, akkor is ezt választottam volna, s inkább letuszkoltam volna a torkomon a kaját. Jessica annyira félt a nemleges választól, hogy nem akartam megbántani. A kedvenc kajámat akarta főzni!
- Anyu, Austin átjön ma, nem baj? - kérdezte Alex. Teleszájjal. Igazán remek látvány. De tényleg.
- Persze, hogy nem. De ne szedjétek szét a házat!
Alex vigyorogva bólintott, majd folytatta az evést. Ha azt hittem, hogy Alex egy érett, 17 éves fiú... Hát nagyot tévedtem. Ugyanis elkezdett repülőzni(?) és mindenáron ő akart etetni.
- Naa, kérlek. Itt jön a repülőő - próbálta megint a számba tuszkolni.
- Mondom nem - húzódtam el nevetve.
Sajnos Alex nem fogadta el a nemleges válaszom, négykézláb felmászott az asztalra.
- Alex, szállj le az asztalról - parancsolt rá Jessica. Még ha hatott volna...
- Addig nem, míg be nem kapja ezt az egy falatot. Elena, tátsd ki a szád! - röhögőgörcsöt kapva elég nehéz volt kinyitnom a számat és nyugton maradni. De Alex lefogta a fejem és szinte a torkomig dugta a villát. - Nehéz volt?
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és megköszöntem Istennek, hogy vége. Alex mászott volna le az asztalról és terve sikerült is volna, ha nem akart volna diadalmaskodni, ezért mind két kezével nagyokat csapott a levegőbe. Igen ám, de egy óvatlan pillanatban megbillent az egyensúlya és a kezében lévő tányér összes tartalma rám borult.
- Alex... - nyögtem ki elhalóan. A kedvenc pólóm, ne már!
- Upsz... Lemosom - próbálta menteni a menthetőt. A spagettit az ölemből visszapakolgatta a tányérra a két kezével, de nem bírta ki, röhögni kezdett. Egy kis ideig összehúzott szemekkel néztem, hogy szigorúnak tűnjek, de nem jött össze. Megállíthatatlanul tört ki belőlem is a röhögés.
- Sziaszt...Itt meg mi folyik? - hallottunk az ajtóban egy hangot, mire kérdőn néztünk mindannyian felé. Az ajtóban nem más állt, mint a nagy Austin Mahone. Szép bemutatkozás a részemről, mondhatom.
- Éppen spagettit eszünk - mászott le Alex az asztalról mintha mi sem történt volna. Lepacsizott volna Austin-nal, de ő hátrált egy lépést. Gondolom a spagettis kezei miatt. Gondolom.
- Alex ez a kedvenc pólóm volt - fújtattam most már tényleg mérgesen, mert miután felálltam, láttam, hogy a folt nem akkora, mint ahogy én láttam. Sokkal nagyobb.
- Nyugi, majd kimosom - mondta mosolyogva. - Anya, ugye kimosod?
- Szeretnéd - válaszolt neki az említett személy és folytatta a mosogatást.
- Na jó. Mi is történt? - kérdezte Austin és feltűnően méregetett.
- Elena nem akarta bekapni a repülőt - mondta Alex lebiggyesztett szájjal. Oké, ez hülyén jött ki.
- Ja értem - vonta meg a vállát Austin. - Szia, Austin vagyok!
- Elena - mosolyogtam rá. Nyújtotta volna a kezét, de inkább nevetve visszahúzta.
- Akkor Austin itt aludhat? - kérdezte Alex, mintegy megerősítést várva.
- Persze, de ma nem leszünk itthon. Apád munkatársaihoz megyünk - tájékoztatott minket Jessica, nekem pedig lefehéredett az arcom. Szóval egyedül leszünk itthon? Itthon maradok két idiótával? Mire vállalkoztam?