8. Jó döntés?

Hát üdv újra itt, Kedves Olvasók! 

Nem tudom mennyien vagytok még itt, tudom, hogy kevesen. Itt is kiszeretném fejezni sajnálatomat. Sajnálom, hogy itt hagytalak benneteket, sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem. Remélem megbocsájtotok nekem és segítetek nekem újra felépülni. Mert most az egyetlen gyógyszerem, az írás. Talán ez újra megmenthet:) 

A részek ezentúl hétvégente fognak jönni, két ok miatt. 

1. Az iskola leszívja minden erőmet, szabadidőmet.

2. Kaptam egy "állást" egy online magazinban, az Oázis Magazinban. Ezentúl ott is olvashattok tőlem novellákat, gondolatokat.  Szeretnélek titeket megkérni arra, hogy kedveljétek ezt az oldalt, nekem nagyon sokat jelentene.:) 

https://www.facebook.com/pages/Oazis-Magazin/463824033740838?fref=ts

Tudom, túl sokat kérek tőletek. Megbocsájtást, türelmet, elfogadást. De ígérem visszakapjátok, mert minden erőmmel azon leszek, hogy ez a blog újra beinduljon és szárnyaljon! 

Köszönöm, hogy itt vagytok, hogy olvastok, hogy mellettem vagytok. 

Szeretlek titeket, 

Odett.

8. Good decision

Már láttam a másnap megjelenő összes újság címlapját, amelyen mi virítunk. Csak egy gondolat járt a fejemben... Ebből hogyan mászok ki? 

***


A fejem sajgott, a végtagjaimat nem tudtam mozgatni, szomjas voltam és nem tudtam hol vagyok. Gratulálok Elena, másnapos vagy. Óvatosan, lassan ültem fel az ágyban és néztem körbe. Meglepetésemre a saját szobámban voltam, Alexék házában. Próbáltam visszaemlékezni a tegnap este történéseire, de sehogyan sem tudtam. Valaki mocorogni kezdett mellettem, a takaró alatt. Magamban fohászkodni kezdtem, nehogy valami jött-ment ember feküdjön mellettem. Óvatosan emeltem fel a takarót és egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, hisz a takaró alatt a legjobb barátnőm szuszogott. 
- Igen? - szólt bele egy édes fiűhang. Ezer közül is felismertem volna. 

- Chloe...Chloe kelj fel - ráztam meg óvatosan a vállát, de csak egy nyögéssel reagált és visszahúzta magára a takarót. - Chloe az isten szerelmére, kelj már fel! 
Erélyesebb hangomra rögtön felpattant, majd megbánva tettét a fejét fogva nyögött fel és - gondolom - küzdött a szédülés ellen. 
- Mi van? - kérdezte nyűgösen. 
- Mi történt este? Emlékszel valamire? - kérdeztem tőle. Ő csak visszadőlt a puha párnára és bólogatni kezdett. - Mesélj már, nekem egy csomó minden kiesett. 
- Drága, kicsi Elena. Te már akkor kiütötted magad, mikor megittad Austin elől a vodkát - kezdte. - Aztán még rátetőztél, mikor kint iszogattad Austinnal a Jack Daniel's-t... Bár ebben Austin is ludas, hisz nem kellett volna annyira itatnia, de édes mindegy most már. Bár igazán bevallhattad volna, hogy együtt vagytok...
- Hogy mi? - kérdeztem tőle ledöbbenve. Mi nem vagyunk együtt...
- Nekem nem úgy tűnt tegnap este - nézett rám mindentudóan. - Ha pedig mégsem vagytok együtt, akkor bazi nagy bajban vagytok! 
- Hogy érted? - kérdeztem félve. Már előre tartottam a választól. 
- A lesifotósok rajtakaptak titeket.
Ereimben megfagyott a vér, lesápadtan pörgött le a tegnap este a fejemben. Mindenre emlékeztem. Fejemet kezdtem el csóválni és hirtelen pattantam ki az ágyból. Rossz döntés volt, a szoba azonnal forogni kezdett körülöttem. 
- Nem kéne ilyen hirtelen mozdulatokat tenni - ajánlotta Chloe. - Szerintem beszélj Austinnal, bár fogalmam sincs hol van, ezt ne kérdezd. 
Az ajtót kiszakítva mentem le az földszintre a konyhába, ahol Alex iszogatta a narancslevét. 
- Csipkerózsika, csak nem felkeltél? - cukkolt, majd az órára nézett, ami fél hármat mutatott. - Igyál narancslevet, látom téged is megviselt az éjszaka. 
Hát köszi, ezt bóknak veszem, de ő sem nézett ki jobban.
- Hol van Austin? - támadtam le, de azért elfogadtam a nyújtott narancslevet és a fájdalomcsillapítót.
- Dolgozik - mondta nyugodtan. Hogy lehet ennyire nyugodt? 
- Eltudom valahol érni? 
- El, de ilyenkor nem érdemes zavarni, vagy Rocco leszedi a fejed - nézett rám vészjóslóan. 
- Nem érdekel, beszélnem kell vele - támaszkodtam az asztalra, mert úgy éreztem a lábaim hamarosan feladják a szolgálatot. 
- A tegnap estéről? - mi másról? 
- Igen - nyögtem. - Alex, mibe keveredtem? 
- Ennek így kellett történnie. Látom ám, hogy néztetek egymásra, nem is kell tagadni, még ha magatoknak nem is valljátok be. Ezenkívül Aus is sokkal boldogabb, mióta itt vagy, pedig még csak 4 napja érkeztél. A sors akarta így, drága. És Austin nem bánta meg, szerintem.
- De Alex, ez így nem jó, nem érted? 
- Te megbántad? - kérdezte tőlem és láttam, hogy őszinte választ vár.
Csak hogy én nem tudtam mit mondjak. Megbántam? Dehogyis. De belegondoltam milyen következményei lehetnek ennek. Austin feltörekvő énekes, a hírneve még csak most szárnyal és nem illek bele az életébe.
- Nem - sütöttem le a tekintetem és a pohár szélén kezdtem el körözni az ujjammal. 
- Hát akkor meg mi a probléma? - Alex felállt és a poharakat a mosogatógépbe tette. 
- Az Alex, hogy Austinnak most ez nem hiányzik. Nem tehetem tönkre a hírnevét. 
Alex rám nézett és ízlelgette a szavakat. Ebbe bele sem gondolt. Bűnbánóan, sajnálkozva nézett rám. Igazam volt, csak ő ezt nem akarta bevallani, talán még saját magának sem. 
- Igazam van, te is tudod. 
- De az érzelmeket nem lehet csak úgy eltörölni. Nem mondhatod egy csettintésre, hogy én nem szeretem. A szavak tettek nélkül semmit nem érnek. 
- Muszáj beszélnem vele, kérlek. Megtudod adni a számát? 
Megadóan bólintott, majd letépett egy post it-et és lefirkantotta Austin számát, plusz egy címet. 
- Ez a stúdió címe, ha élőben akarsz vele beszélni. 
Arra nem lettem volna képes. Hisz Alex-nek igaza volt. A szavak tettek nélkül semmit sem érnek. Hiába tagadom le, hogy nem érzek semmit Austin iránt, ha ez nem így van. És féltem, ha szemtől-szemben kell vele beszélnem, az arcom, a tetteim lebuktatnának. 
- Ja és Elena - szólt utánam Alex, mikor elindultam felfelé. - Ne nézd meg az újságokat, vagy ha mégis... Ne higgy nekik! 

- Austin? - szóltam bele félénken. A hangom borzasztóan remegett és jelen pillanatban eltudtam volna süllyedni emiatt. 
- Elena? - kérdezte meglepetten. - Hogy vagy?
- Megvagyok ... Te? - kérdeztem. Nem ezért hívtam fel, s biztos vagyok benne, hogy ezt tudta ő is. 
- Érzem a tegnapi este hatását - nevetett fel halkan. 
- A tegnapi estéről szerettem volna beszélni - kezdtem óvatosan.
- Tudom. Sajnálom.
Meglepett, nagyon. Miért ő kér bocsánatot, mikor nekem kéne? 
- Ne, nem nekem kell bocsánatot kérni - mondtam gyorsan.
- Hisz gondolnom kellett volna a paparazzókra...mindenhol ott vannak, de arra nem gondoltam, hogy még ezt a bulit is tönkretehetik - mondta csalódottan, amiért megsajnáltam. Hisz ő is csak egy fiú, egy átlagos fiú, aki szeretné ugyanúgy élni az életét, mint eddig. - De nem bántam meg.
- Tényleg? 
- Tényleg - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Miért...Te megbántad? 
Most mit mondhattam volna neki? Egész végig Alex gondolata cikázott a fejemben. Én pedig csak neki akartam jót. 
- Igen - mondtam halkan. 
- Értem - mondta teljes csalódottsággal a hangjában. - Sajnálom. 
Könnyek kezdtek el gyűlni a szememben, majd óvatosan kezdték el szántani az arcomat. 
- És most mi lesz? - kérdeztem lenyelve egy hatalmas gombócot lenyelve. 
- Nem tudom. Kimagyarázzuk az újságoknál és elfelejtjük az egészet... 
Tiltakozni akartam. Nem akarom elfelejteni, nem, nem, nem. Mégsem tettem. 
- Rendben - suttogtam. 
- Mennem kell... - a háttérben férfihangot hallottam, amint Austin-t szólítja. - Szia. 
- Szia.
Összetörten tettem le a telefont. Bár az agyam megveregette a vállam, a szívem szétszakadt. Ez volt a helyes, ezt kellett tennem. De akkor miért éreztem ürességet? 
Halkan bújtam be Chloe mellé az ágyba, aki azonnal észrevette, hogy valami baj van. Nem szólt semmit, csak átölelt és a hajamat simogatta és csupa olyan dolgot mondott, amit biztatásnak szánt, mégis tudtam nem fog beválni. Halkan zokogtam, s közben elküldtem magam melegebb éghajlatra, s azt kívántam, bár soha ne jöttem volna ide.