3. Itt vagyok

Helló mindenkinek! :)
Sajnálom a késést, nem magyarázkodnék, ha lehet. Köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek!:) Szerintem ez a rész kicsit hosszabb lett, remélem kárpótol titeket.:) Ez a rész sejteti Elena érzéseit.;)
Na, nem beszélek, jó olvasást!:)

Millió puszi,

Odii

~

3. I'm here

- Ne engedjetek be senkit, ne romboljátok le a házat, ne tartsatok bulit... - sorolta Jessica körülbelül huszadjára. - Viselkedjetek, ha éhesek vagytok rendeljetek pizzát.
- Drágám, idő van - kocogtatta meg az óráját Tom. Hát igen, nem csak mi unjuk Jessica aggódását.
- Rendben. Ha valami baj van, a hűtőn van a telefonszám, amin elérhettek. Hívjam át Rose nénit?
- Anya, nem vagyunk 5 évesek - forgatta meg a szemét Alex.
- De, agyilag azok vagytok. Elena - fordult felém -, kérlek vigyázz rájuk!
- Minden rendben lesz, ne aggódj! - simítottam meg a felkarját, mire elmosolyodott.
- Oké, akkor mi megyünk - mondta Tom és felkapta a kulcsait. - Ma már nem jövünk haza.
- Érezzétek jól magatokat! - mosolyogtam és buzdítóan egy aprót löktem Jessicán.
- Vigyázzatok magatokra - mondta, mi pedig követtük a kapuig. Beszálltak a kocsiba, mi pedig vadul integettünk mindaddig, amíg az autó be nem kanyarodott az első útkereszteződésnél.
- Na végre - sóhajtott fel Alex megkönnyebbülten.- Azt hittem már sosem mennek el.
- Nos, akkor mit csináljunk? - tette fel a kérdést Austin.
- Szerintem előbb menjünk be - ajánlottam, mire mindketten elnevették magukat.
- Én kajás vagyok - mondta Alex lebiggyesztett ajkakkal, mire Austin helyeslően bólogatott.
- Akkor rendeljünk pizzát?
- Én rendelek! - ordították mind a ketten és berohantak a házba. Én bezártam a kaput és nyugodt lépésekkel sétáltam a megvilágított járdán. Mikor beértem, Austin már tárcsázott, Alex pedig visszafojtott nevetéssel figyelte.
- Mire készül? - kérdeztem és nagyon rosszat sejtettem.
- Meglátod - kacsintott Austin és a füléhez emelte az Iphone-t.
Összeszűkített szemekkel vártam, hogy ebből mi fog kisülni. Aztán ledöbbenve figyeltem, ahogy Austin beszél, majd Alex-szel egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
Austin a Fűrész hangját utánozva éppen egy játékot ajánlott szerencsétlen embernek.
- Ajánlok egy játékot - mondta eltorzított hangon. - Te kihozod nekünk a három sonkás-sajtos pizzát és nem esik bántódásod. Akkor játszunk?
Mielőtt felröhögött volna - ezzel megszakítva a színészkedést -, befogta a száját, majd ugyanolyan hanggal folytatta.
- Olyan nincs, hogy nem játszunk. Játszunk - jelentette ki, én pedig már a földön hevertem a nevetéstől. Még elmondta a lakcímet és megköszönte a játékot. Legalább illedelmes.
Hirtelen mindenki hallgatott, gondolom feldolgozták mi is történt, majd mindenkiből egyszerre tört ki az éktelen vihogás. Alex és Austin egyszerre magyarázott - természetesen röhögve -, én pedig a hasamat fogtam, annyira fájt.
- Annyira hülye vagy - röhögtem még mindig.
- Elena, te mész ki érte - mondta visszafojtott mosollyal.
- Szeretnéd - nyújtottam ki a nyelvem.
- Leharapom - "fenyegetett" meg, én pedig akaratlanul is elpirultam. De miért is?!
A mai nap sokszor elpirultam. Főként Alex-től, de akkor még nem ismertem Austin-t. Mindkét fiú hatással lenne rám? Ha csak megszólalnak, muszáj az egyik tincsemet csavargatnom, vagy a cipőmet kémlelni lányos zavaromban. Pedig sosem voltam ilyen...
- Elena, élsz még? - kérdezte Alex, ezzel kiszakítva a gondolatmenetemből. Vártam egy kicsit, míg kitisztul a kép, majd érdeklődően és bocsánatkérően ráemeltem a tekintetem.
- Mit is mondtál? - kérdeztem. Alex megforgatta a szemét és letagadóan visszaült a helyére. Austin viszont... Ő engem figyelt rendíthetetlenül és mosolygott. Pillantásunk összekapcsolódott és talán nem is szakadt volna meg, ha nem szólal meg a csengő. Ijedtemben felugrottam, mire Austin egy aprót nevetett, majd Alex-szel együtt felállt és kimentek.
Muszáj volt követnem őket, közben felkaptam a pénztárcámat. Elvégre valamennyit nekem is be kéne dobnom, nem vagyok bunkó.
- Ti rendeltetek három sonkás-sajtos pizzát? - kérdezte a futár. Nem lehetett több húsznál, baseball sapkát viselt és szemtelenül jól nézett ki. Mikor meglátott zavartalanul futtatta végig rajtam a tekintetét. Többször is.
- Igen, mi voltunk - mondta Austin és gyanúsan méregette a srácot.
- Ti voltatok a Fűrészesek? - kérdezte újból, tekintetét immár Alex-re és Austin-ra szentelve.
- Ja - mondta Alex lazán.
- Király - virított egy 100 wattos vigyort, majd odaadta Alex-nek a pizzát, Austin pedig fizetett. A srác még egy utolsó pillantást vetett rám, kacsintott, majd elment. Bunkó paraszt. Nem azt mondom, hogy rosszul esett, hogy ennyire megbámult, de a viselkedéséből ítélve egy szemét alak lehet, aki csak szórakozásból van a lányokkal. Tudom, nem szép előre ítélni, de általában az ilyen dolgaim beválnak.
- Mennyit kell fizetnem? - kérdeztem már a kanapén ülve. Törökülésben ültem és a pénztárcámat szorongatva néztem a pizzát evő fiúkra. Mikor megkérdeztem, Alex félrenyelt, Austin pedig hitetlenkedő pillantással nézett rám. Rosszat mondtam?
- Elena - kezdte higgadtan -, te nem fogsz fizetni, megértetted?
- Mi? De miért nem? Hisz ugyanúgy én is eszek, muszáj fizetnem - magyaráztam értetlenül.
- Szépen visszateszed a pénzt. És meg ne lássam - mondta mosolyogva, én pedig puffogtam egy sort - amin jól szórakozott -, de belementem. Úgysem tudok mást tenni, így hát megköszöntem és enni kezdtem.

2 óra elteltével túl voltunk két horrorfilmen - amit nem kell mondanom, végig eltakart szemekkel, sikítozva, abszolút halálfélelemmel néztem végig -, mikor Alex felállt, kinyújtotta elfáradt tagjait és kinézett a ablakon.
- Gyerekek, van egy jó és egy rossz hírem - kezdte. - Melyikkel kezdjem?
- A rosszal - mondtam bizonytalanul.
- Kint vihar van. Szakad az eső, villámlik és szerintem mindjárt leszedi a tetőt - mondta elhúzva a függönyt. Mindketten odaszaladtunk, hogy megnézzük, tényleg így van-e. Sajnos így volt. Kint ítéletidő volt. A szél hajlítgatta a fákat, csattogtatta a redőnyöket.
- Azta - nyögte ki Austin. Az én ereimben pedig meghűlt a vér.
- Elena jól vagy? - kérdezte Alex.
- I-i-igen - dadogtam. Iszonyatosan féltem a viharoktól. Semmitől sem félek ennyire, mint ettől. Talán még a pókoktól, de ez nem lényeg.
- Nem akarsz leülni, olyan sápadt vagy... - kérdezte Austin, majd a derekamat átölelve vezetett a kanapéig. Nem elég, hogy annyira lesápadtam, hogy szerintem röhejesen nézek ki, de még a derekamat is átöleli. A fejem szerintem felvette a paradicsom színét, a szívem hevesebben vert, a légzésem szapora lett. Még egyszer kérdem, mi van velem?!
- És mi a jó hír? - kérdeztem, reménykedve, hogy valami olyan, ami megmenthet.
- Nem kell kocsit mosni - vonta meg a vállát. Egy pillanatig azt hittem, lecsapom, de sikerült fékezni magam. Nagy nehezen.
- Elena, valami baj van? - kérdezte Alex.
- Nem, semmi - csak rohadtul félek a vihartól. De ha ezt elmondanám, valószínűleg kiröhögnének.
- Biztos? - vonta fel a szemöldökét Austin, mire csak bólintottam. - Alex, te mit csinálsz?
- Csak zenét rakok be - motyogta és elmélyedt a Blackberry-ében.
Pár perc nyomkodás után megszólalt az It's Raining Men. Értetlenül néztünk Alex-re, majd átgondolva, igazán ideillő volt a zene, ezért nevetve mozogtunk a dallamra. Mígnem Alex énekelni nem kezdett. Nevetve fogtam be a fülem, míg Austin csapkodni kezdte egy párnával. Hát igen, Alex nem egy énekespacsirta.
Pont mikor vége lett a számnak, a csendet egy hatalmas mennydörgés törte meg amit fényes villámlás követett.
- Szerintem menjünk aludni, félek, hogy elmegy az áram. Sötétben nehéz lesz botorkálni - mondta Alex, majd kinézett az ablakon. Csalódottan megrázta a fejét, jelezve, nem fog egyhamar elállni.
Mindenki elköszönt mindenkitől, majd belépett a szobájába. Bementem a fürdőbe (saját fürdőm van, wow!), lemostam a sminkemet és felvettem a pizsamám, ami jelen esetben egy top volt és egy bugyi, tekintve, hogy -bár szakad az eső -, mégis megmaradt a meleg. Lehúztam a redőnyöket, hogy még véletlenül se lássam a félelmetes villámokat, lekapcsoltam a lámpát és bebújtam az ágyba, várva, hogy elnyomjon az álom.
Hát, nem nyomott el, sőt. Nagyon is éber voltam. És ez nem volt jó tekintettel arra, hogy három órán keresztül csak forgolódtam, és 2 óra volt. Minden egyes mennydörgésnél ugrottam egyet és vártam, hogy mikor kap el a szívroham. Ráadásul erre rátett még az a két horrorfilm, amit a fiúk megnézettek velem, így mindenhol árnyakat láttam. Az ég dörgött egy hatalmasat, én pedig kiugrottam az ágyból. A sírás szélén álltam, pár könnycsepp végigszántotta az arcomat. Reszkettem a félelemtől, legszívesebben elrohantam volna. Vissza apához. Ilyenkor mindig ő nyugtatott meg.
Úgy döntöttem, nem maradok bent, muszáj mennem valamerre. Így hát óvatosan, hogy ne ébresszem fel a többieket, a telefonommal világítva sétáltam le a konyhába. Gondoltam iszok egy kis vizet. A konyhába beérve már magabiztosabban kapcsoltam fel a villanyt. A szekrényhez léptem és levettem egy poharat, majd megtöltöttem vízzel. És újabb mennydörgés. Újabb szívroham. Újabb könnyek. A pultra támaszkodva próbáltam meg szabályozni a légzésem. Próbáltam megnyugodni, bár nem igazán ment, hisz ötpercenként dörgött.
- Te mit csinálsz itt? - jött egy hang a hátam mögül.
Másodpercek töredéke alatt jutott eszembe minden, amit a ma esti horrorfilmekben láttam. Féltem, ha most megfordulok talán egy baltás gyilkos, esetleg egy falfehér arcú lány köszön vissza rám. Összeszorult gyomorral fordultam meg. Megkönnyebbülésemre Austin volt az, lazán az ajtófélfának dőlve.
- Én...én csak nem tudok aludni - makogtam. Igen, akkor vettem észre, hogy Austin-on csak egy melegítőnadrág volt. Csak egy melegítőnadrág...
- A vihar miatt, igaz? - jött felém. - Minden rendben?
Észrevette a könnyes szemeimet. Nagyszerű. Letörölte a könnyeimet és magához húzott. Szorosan tartott s a hátamat simogatta.
- Nagyon félek a viharoktól már kiskorom óta - motyogtam. Nagyokat lélegeztem az illatából. Nem tudtam vele betelni.
- Miért nem mondtad?
- Féltem, hogy kiröhögtök - mondtam szégyenkezve.
- Buta vagy - nézett a szemembe. - Én is félek a vihartól.
- Komolyan? - néztem rá hitetlenkedve.
- Most miért? Én nem félhetek? - kérdezte nevetve az arckifejezésemet látva. - Akkor ezért voltál annyira sápadt.
Nem szóltam, csak bólintottam.
- Szólhattál volna, kitaláltunk volna valamit.
- Mit? - néztem rá furán.
- Mondjuk... Fogalmam sincs - nevette el magát és elengedett. Sajnos. Jézusom, Elena verd ki őt a fejedből! - Csinálok neked kakaót. Engem az mindig megnyugtat.
- Köszönöm - néztem rá hálásan, mire elmosolyodott. Elvarázsol.
Leültem és néztem, hogyan szorgoskodik. Ránéztem az izmos hátára és eldöntöttem, hogy nekem végem. Lenéztem magamra és... Jézusom, csak egy topban és egy bugyiban voltam előtte! Látszólag őt nem zavarta, de engem kicsit aggasztott. Pár perc ügyködés után letett elém egy bögrét, melyben gőzölgött a kakaó. Megköszöntem és a kezembe vettem, ő pedig leült elém. Némán ittuk a kakaót, hajnal fél háromkor. Nem szóltunk semmit, de ez így volt jó. Aztán a meghitt pillanatot egy mennydörgés zavarta meg, amitől össze kellett szorítanom a szemem, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim.
- Nyugalom - kapott a kezemhez és simogatni kezdte azt.
- Utálom a vihart - motyogtam.
- Én is. Tudod mit? Aludj velem - azonnal kipattantak a szemeim. Aludjak vele?! - Persze ha akarod. Vagy alszok a földön, ha akarod.
- Komolyan? - néztem rá.
- Persze - mosolygott.
- Köszönöm - leheltem hálásan.
Mikor megittam a kakaóm, beleraktam a mosogatóba, majd Austin is így tett. Egymás mellett lépkedtünk a szobája felé. Austin Mahone-nal fogok aludni. Más abban reménykedik, hogy életében egyszer láthassa, én meg vele fogok aludni! Kicsit bűntudatom támadt emiatt. Mire észbe kaptam már a szobájában álltam.
- Akkor alszok én a földön - mondta.
- Ne aludj miattam a földön. Majd én - mondtam mosolyogva.
- Most majdnem mondtam valamit, de inkább megtartom - nevetett, mire én is nevetni kezdett. - Na, bújj be!
Úgy tettem ahogy mondta és próbáltam összehúzni magam, hogy ő is elférjen. Lekapcsolta a lámpát és befeküdt mellém.
- Elférsz? - kérdezte és betakart.
- El. Te?
- El - nem láttam, de tuti mosolygott. - Ha este beszélnék, csapkodj meg.
- Oké - kacagtam.
- Jóéjt El - mondta fáradtan.
- Neked is - a szám a fülemig ért. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Vajon miért is?
Már azt hittem, elalszok és minden rendben lesz. Aha, mikor is jön be nekem az élet? A következő mennydörgés akkor volt, hogy felugrottam, felkeltve ezzel a mellettem alvó Austin-t.
- Elena, jól vagy? - ölelt át.
- Nem - szipogtam.
- Nyugalom - óvatosan visszafektetett, de nem engedett el. - Semmi baj, oké? Itt vagyok...
Szorosabban öleltem, de őt ezt nem zavarta, vagy nem mondta. Addig simogatta a hátamat, míg a karjaiban és az illata által okozott mámorban el nem nyomott az álom.