Prologue*

Sziasztok! Hát... Nem is tudom mit mondjak. Nagyon izgatott vagyok. Félek, hogy nem fog tetszeni nektek... Az elején még unalmas lesz, tudom. De majd pörögnek az események az idő múlásával.;) 
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog.:) Ha tetszik, megkérhetnélek titeket arra, hogy dobjatok egy komit?:)

Olvassátok nagyon sok szeretettel, 

Odi!:)



"- Apa, hol van anya? - kérdeztem igazi gyermeki kíváncsisággal a hangomban. Szőke hajamat a szemembe fújta a szél, apa hatalmas tenyerével söpörte arrébb a kósza tincseket. A kedvenc helyünkön, a kertvégi tölgyfán található faházban voltunk, amit saját kezűleg építettünk fel.
- Hol van anya? - kérdeztem meg újból. - Azt mondta hoz csokis fánkot... 
Apa komoly arcán egy apró könnycsepp szántotta végig, ami miatt nekem is sírásra görbült a szám.
- Anya nem jön vissza többé Prücsök - mondta, majd az ölébe vett.
- Nem? - apró ajkaim lefelé görbültek, s mikor megláttam apa nemlegesen bólogató fejét, az első könnycseppek is is kigördültek. - De miért nem? Már nem szeret?
10 éves fejjel fel sem bírtam fogni, hogy vajon egy anya miért hagyja el a gyermekét.
- Nagyon szeret kincsem, de neki el kellett mennie. Tudod, most valahol Kanadában van. Új életet kezdett. És most már boldog! 
Hangosan kezdtem el zokogni, de úgy hogy az egész faház beleremegett."
Verejtékben úszva ébredtem fel. Újra és újra újraálmodom a faházban történteket. Mióta anya elment minden más lett. Minden rosszabb. Mióta elment, apa alkoholba folytja minden bánatát. Minden munka rám hárul, az iskolai teljesítményem leromlott. Mindennap arra kell hazaérnem, hogy hogy apa újra tajrészegre itta magát. Néha ok nélkül megüt. De nem szólok senkinek. Erről egyedül a legjobb barátnőm, Chloe tud. Aztán másnap, mikor meglátja a sebeimet, bocsánatot kér. És én mindig megbocsátok neki.
Szerencsére ez az utolsó nap az iskolában. Utálom a sulit. Ráadásul rejtegetnem kell a sebeimet. Mindenki elől.
Ránéztem az órámra. Fél hét. Ideje készülődnöm, elvégre nem késhetek el az utolsó napomról. Álmosan botorkáltam le elkészíteni a reggeli kávémat. A konyhában apa ült, lehajtott fejjel. Tudtam, hogy baj van.
- Jó reggelt - köszöntem halkan.
- Neked is, Prücsök - mondta ő is ugyanolyan hangnemben. Prücsök... Utoljára 6 éve szólított így, még a faházban.
- Valami baj van, apu? - húztam mellé a széket és leültem. Végigsimítottam a hátán, mire egy szaggatott sóhaj tört ki belőle.
- Nem mehet ez így tovább, Elena - motyogta.
- Mi? Nem értem... 
- Annyira hamar fel kellett nőnöd. Túl hamar ízlelted meg a keserű életet. Jobb gyerekkort akartam neked szánni... - nem szóltam semmit. Nem tudtam mit. - Véget akarok vetni ennek az egésznek. Leakarok szokni.
Sohasem láttam apát még ennyire elszántnak. Tudtam, ha ő a fejébe vesz valamit, akkor véghez is viszi. 
- És... mit akarsz tenni? - kérdeztem.
- Elvonóra megyek - mosolyodott el halványan, bár tudtam, legbelül retteg.
- Mikor mennél? - hangom remegett, viszont belülről majd' szétcsattantam az örömtől. 
- Minél hamarabb. Rendbe teszem az életünket, rendben? - kezét kezemre simította és úgy mosolygott rám. 
- De apa... Velem addig mi lesz? 
Csak most tudatosult bennem, hogy én, 16 éves fejjel nem maradhatok itthon egyedül.
- Már erről is gondoskodtam. Tudod, van egy barátom. Thomas. Thomas Constancio. Mikor elmondtam neki ezt az egészet, rögtön felajánlotta, hogy maradhatsz nála. Van egy fia, Alex. Szerintem már meséltem róluk... 
- Hol laknak ők? 
- Miamiban - fújta ki a levegőt. Tudta, hogy nem fogok örülni. Jól tudta. 
- Hagyjak itt mindent? - kérdeztem. 
- Jobb életet akarok. Vagy te nem? - kérdezte fájdalmasan.
- Persze, hogy de. De ott van Chloe. Nem hagyhatom itt... 
- Prücsök... Kérlek.
Összepréseltem a számat. Vaciláltam. Ezzel minden jobb lenne. Félszegen bólintottam. 
Apa örömében hirtelen átölelt. Könnyek gyűltek a szemembe. Minden olyan lesz, mint régen. De akkor még nem tudtam, hogy ezért nagy árakat kell majd fizetnem...